A felvilágosodás korában élő és alkotó brit jogtudós és filozófus, Jeremy Bentham sokat gondolkodott azon, hogy milyen volna a tökéletes börtön, s így született meg a Panoptikon elképzelése.1 Ennek a lényege, hogy a hengeralakú fogházban körben helyezkednek el a fogvatartottak cellái, a cellákból pedig csak az épület belseje felé lehet kilátni. Az épület belsejében az őrtorony helyezkedik el, ahonnan minden cella minden zegzuga megfigyelhető. A fogvatartottak viszont azt nem láthatják, hogy az őrtoronyból éppen kit figyelnek meg – s e bizonytalanság miatt kénytelenek önmagukat fegyelmezni és minden pillanatban jó magaviseletet tanúsítani.
Már hatodik hete tartott itt Spanyolországban a kijárási tilalom, amikor egyetemi barátommal, Margóval beszélgettünk, s megjegyeztem, hogy mennyire idegesít (na jó, látok rá esélyt, hogy a fölbasz igével éltem – ráadásul az egyéves gyereke előtt!), hogy míg én törvénytisztelő európaiként nem hagytam el a lakást hetek óta, addig a magyarországi ismerőseim a közösségimédia-megosztásaikon keresztül mintegy a képembe tolják, hogy merre lófrálnak így-úgy. Margó jelezte, hogy ez szerinte talán nem akkora probléma, aztán pár nappal később mégiscsak szólt, hogy ez a jelenség már őt is képes megmagyarázhatatlan dühvel mérgezni.
Sokan a közösségi média felületeit fordított Panoptikonként értelmezik, ahol a felhasználó van egyedül a börtön közepén: a tevékenységét minden másik felhasználó megfigyeli, akik a henger peremén helyezkednek el.2 Tesszük mindezt önként, sőt, erre a megfigyelésre rájátszva, ráadásul a techcégek adatgyűjtő mechanizmusainak is kitéve magunkat. A karantén fizikai korlátozásai sokunkból kihozták a börtönőrt: egyfelől személyes találkozók híján, de azokra vágyva többet fogyasztjuk azokat a tartalmakat, amelyeket az ismerőseink, barátaink, családtagjaink tesznek közzé magukról, másfelől viszont a felgyülemlett feszültségek miatt hajlamosak vagyunk többet ítélkezni mások felett. Kész szerencse, hogy ha a járvány börtönéből nem is, a közösségi média fordított Panoptikonjából azért ki-ki lehet lépni.
Zabolai Margit Eszter újságíró hozzászólása:
Engem nem azok idegesítettek, akik kimentek, hanem akik orrba-szájba posztoltak arról, hogy el ne hagyjuk a lakást (miközben itthon a kijárási tilalom sosem tiltotta a sétát, és oké, ha valaki úgy döntött, hogy ő biztos, ami biztos alapon egyáltalán nem megy ki, de nem igazán értettem, mire alapozva játszanak erkölcsrendészetet vagy kérik számon azokat, akik mégis kimentek), MAJD ezután mégis kimentek, mert 3 hét után ők is megunták a dolgot, és posztolták a #szabályokatbetartva hashtages kirándulós fotókat.
Kulcsszók: Panoptikon, közösségi média, karantén, önfegyelmezés.
1 Erről Foucault-nál magyarul is olvashatunk: Foucault, Michel 1990. Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest: Gondolat.
2 Romele, Alberto–Gallino, Francesco–Emmenberger, Camilla–Gorgone, Daniele 2017. Panopticism is not Enough: Social Media as Technologies of Voluntary Servitude. Surveillance & Society 15(2): 204–221.
Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.
