Ez a bejegyzés Az önfegyelmezés felelőssége című sorozat negyedik része.
A világ, amelyben élünk – nevezhetjük például kortárs nyugati civilizációnak –, egyik legmarkánsabb szemléletbéli eltérése a korábbi korok kollektivista felfogásaitól, hogy az egyén jelentőségét helyezi előtérbe a különböző társadalmi csoportokéhoz képest. Ez a liberális eszme pedig (minden előnyével együtt) azt is magával hozta, hogy mára az egyén egyedüli felelőssége megtalálni a helyét ebben a világban – akár úgy, hogy közben saját magát fegyelmező technikákkal kénytelen élni, hogy még jobbá és hatékonyabbá tudja tenni önmagát. Egyes gondolkodók a globális kapitalizmus, mások a neoliberális gazdaságpolitika termékének tartják ezt a társadalmi jelenséget, amely az egyéni sikerességet emeli piedesztálra, miközben az egyént magát egyszerre tekinti fogyasztónak és fogyasztási cikknek – én ezt némi leegyszerűsítéssel élve óvatosan csak korszellemnek fogom nevezni. Az ehhez a korszellemhez kapcsolódó diskurzusokat és beszédmódokat ebben a sorozatban némi öniróniával élve olyan témákon fogom bemutatni, amelyek valamilyen szempontból számomra is kedvesek, ilyen például a testedzés, a környezetvédelem, a felelős közösségimédia-használat vagy a nyelvtanulás.
Mikor gimnazistaként második idegen nyelvet kellett választanom, nehezen jutottam dűlőre. Akkori helyzetemben nehéz volt elképzelni, hogy valaha találkozni fogok a választható nyelvek valamelyikének beszélőivel vagy a kultúrával magával – és sokáig valóban nem is volt kilátásban ilyesmi. Bár a döntést egy percig sem bánom, a fejemben akkoriban cikázó gondolatok, a spanyol mellett szóló érvek ma már elég kínosan hangzanak. Ezek között volt ugyanis a beszélők száma és a fejlődő latin-amerikai gazdaság is. Talán megbocsátható egy tizennégy évesnek, hogy nem látja át a geopolitikai összefüggéseket, de igencsak beszédes ez arra vonatkozóan, hogy miképpen képzeljük el a nyelvtanulás céljait.
Bár nem mindig volt így, ma úgy kezeljük a nyelvtudást, mint egy potenciális gazdasági erőforrást. Luisa Martín Rojo madridi nyelvész egy cikkében1 a self-made, tehát az önerejéből érvényesülő, vállalkozószellemű ember ideálját hozza példaként, aki mindig saját magán dolgozik, és ez teszi sikeressé. Rojo cikke alapján a self-made embernek van nyelvtanulói megfelelője is: a self-made beszélő. Eszerint a nyelvtanulásról általánossá vált nézet átvette a self-made vállalkozói ideált: a cél ebben az esetben is a versenyképesség a globális piacon. Ez pedig a testedzéshez vagy a környezetvédelemhez hasonlóan azt követeli meg tőlünk, hogy önfegyelmező stratégiákkal éljünk – ezt használja ki a Duolingo és a hozzá hasonló alkalmazások, amikor igyekeznek figyelmeztetni, ha nem sikerült leróni a napi penzumot az önfejlesztés oltáránál.
Rojo és munkatársai egy másik írásukban2 amellett érvelnek, hogy teljes intézményi infrastruktúra is kiépült erre az önoptimalizáló elgondolásra: gondoljunk a kéttannyelvű gimnáziumokra, az Erasmus-ösztöndíjakra és a hasonszőrű programokra, amelyek mind azzal kecsegtetnek, hogy azt ott szerzett tapasztalatok és a nyelvtudás magasabb polcra helyez majd minket a leendő munkahelyeken. Ennek következtében költség-haszon elemzés mentén mérettetik meg az, hogy érdemes-e belefogni egy nyelv tanulásába. Míg például a spanyol nagy haszonnal kecsegtet, a piacon kevésbé „értékes” nyelvek oktatási intézményei kénytelenek ugyanezen elvek mentén vonzónak beállítani a portékájukat: diákjaik a világlátott, több nyelvet beszélő polgár szerepében tetszeleghetnek majd.
Havasi Zsuzsanna hozzászólása:
Vitathatatlan, hogy a nyelveknek van piaci értékük – az emberek hétköznapjaiban akár bérsávval meghatározva is. Mégsem tudom elképzelni a nyelvtanulót csupán hidegen mérlegelő self-made vállalkozóként, mivel self-made-nek látom őt egy másik értelemben is. Saját személyiségét is bemutathatja azzal, hogy milyen egy nyelvhez való viszonyulása: a spanyol iránti rajongással sokan azt hangsúlyozzák, magukhoz közelinek érzik a kultúrát (vagy az ahhoz kapcsolódó sztereotípiákat). Ha fontos számunkra egy nyelv elsajátítása, akkor ez a viszonyulás az identitásunkba is beépülhet: például a spanyol hangzása tetszik, mert a temperamentumra emlékeztet, és ha szívesen tanulok spanyolul, akkor akár mások számára is bemutathatom, hogy van egy pozitív attitűdöm a nyelv felé, ami közvetve rólam is elmond valamit. Egy ilyen tágabb identitásösszetevőnek pedig egy kisebb szelete vagy változata lehet, ha éppen céltudatosságunkból adódik a mindennapos nyelvtanulás.
Kulcsszók: nyelvtanulás, önfejlesztés, önfegyelmezés, vállalkozószellem.
1 Martín Rojo, Luisa 2019. The “self-made speaker”: The neoliberal governance of speakers. In: Martín Rojo, Luisa–Del Percio, Alfonso (eds.): Language and Neoliberal Governmentality. London–New York: Routledge. 162–189. A kézirat innen letölthető. (Utolsó elérés: 2020. 11. 09.)
2 Martín Rojo, Luisa–Fernández-González, Noelia–Castillo González, Marta 2020. Discurso y gubernamentalidad neoliberal. Viento Sur 168: 93–113. A kézirat innen letölthető. (Utolsó elérés: 2020. 11. 09.)
Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.
