Bár Magyarország és Románia a járványra való tekintettel a népszámlálást 2022-re halasztotta, Szlovákiában február 15-i kezdettel lebonyolítják a tízévente megismétlendő adatgyűjtést. A szlovákiai magyarság körében örvendetes módon az esemény nagy visszhangot kap, ennek szép példája a Népszámlálás.sk információs weboldal. Ebben az írásban azt kívánjuk reflektálttá tenni, hogy a népszámlálások eredményei mire engednek következtetni a lakosság nemzetiségi és nyelvi összetételére vonatkozóan, és mi az, amiről ilyen statisztikai adatsorok böngészése kapcsán nem tudhatunk meg eleget.
A népszámlálás intézményének gyökerei ugyan egészen az ókorig nyúlnak vissza, mégis a 19. század óta számít igazán fontos politikai eszköznek, mert alkalmas arra, hogy a számszerűsítéssel tényszerűnek feltételezett képet alkosson a nemzetről és az állampolgárokról. A nemzetállamok születésének korában járunk ekkor, ahol többé a nemzet már nem törzsi nemzettségként vagy rendi nemzetként értelmezendő, hanem egy azokon túlmutató, modern intézményrendszerrel bíró és közös kulturális egységen alapuló elképzelt közösségként,1 amelynek az egyik fontos alkotóeleme a nemzeti nyelv.
Az International Journal of the Sociology of Language 2018-ban különszámban foglalkozott a népszámlálásokkal és a nyelvi összeírásokkal,2 hiszen a beszélt nyelv és a nemzetiség meghatározása – épp a fentiek miatt – szorosan összekapcsolódik a népszámlálási kérdőívek összeállításában és az adatok értelmezéseiben. Az első jelentős modernkori összeírás, amely a nyelvekre fókuszált, Franciaországhoz köthető. Az állam a 18. és a 19. század fordulóján fel kívánta térképezni, hogy melyek az ország területén beszélt nyelvek és dialektusok, amely intézkedésnek mögöttes célja épp a népnyelv (patois) kigyomlálása volt a francia nemzeti nyelv megalkotása és megszilárdítása érdekében.3
A modernkori népszámlálásokra tehát úgy tekinthetünk, mint a nemzetépítés egyik kiemelt gyakorlatára, mely során emberi életeket és nyelvi tapasztalatokat bizonyos tényezők mentén számokra egyszerűsítünk le. Az viszont nem magától értetődő, hogy ezek a számok kizárólagos hivatkozási pontok legyenek politikai és közigazgatási megoldások szintjén is. Pedig jól láthatóan épp ezen alapul bizonyos szolgáltatásokhoz, de akár nyelvhez és kultúrához való hozzáférés is.
Melegh Attila szociológus Foucault-ra támaszkodó4 érvelése szerint a népszámlálás is egy kormányzati technika, egy biopolitikai eszköz, amely a számokon keresztül engedi kormányozni az állampolgárokat,5 hasonló megállapításra jutott Őri Péter is II. József népszámlálása kapcsán.6 Ugyanis az állami apparátus e számok alapján hoz meg bizonyos döntéseket, amelyek közvetlenül (is) kihatással vannak az állampolgárok életére. Jelen kontextusnál maradva például arra, hogy azokon a szlovákiai településeken, ahol a magyarság lakosságaránya eléri 15%-ot, ott biztosítandó a magyar nyelvű hivatali ügyintézés, ahol viszont nem éri el, ott nem.
Ugyanakkor ez egy meglehetősen egydimenziós megközelítése a társas valóságnak, márpedig mikor beszélünk vagy akár csak a nyelvről gondolkozunk, azt különböző szociokulturális összefüggések hálózatában hajtjuk végre. A számok kapcsán idézhetjük Deleuze és Guattari filozófusok gondolatát, miszerint „a szám megszűnt mint univerzális/egyetemes fogalom, mely a térben elfoglalt helye alapján méri az elemeket, sokkal inkább maga is a dimenziók függvényében változó sokféleség lett (a terület elsősége a területhez kapcsolódó összetett számokhoz képest)”.7 A népszámlálás műfaja az egyetemesség látszatával abszolutizálható entitásként tekint az állampolgárok nyelvére és nemzetiségére, amelyet ebből fakadóan zömében együtt is kezel. Ilyetén módon a népszámlálás azt a látszatot kelti, hogy egy kizárólagos érvényességű nézőpontot tud megmutatni. Kétségtelen persze, hogy bármely, populációt jellemző kvantitatív felmérés ebbe az irányba hajlik (l. aktuálisan a járványügyi statisztikákat).
Ez a fajta egyszerűsítés úgy működik biopolitikai technikaként, hogy közben többféle retorikai célra fölhasználható. Mint láthattuk, elsősorban a nemzetállamok hivatkozási alapja a többségi társadalom szimultán történő megteremtésében és legitimálásában. Ugyanakkor a 20. század második felétől a kisebbségi népcsoportok is elkezdik mozgósításra kijátszani ezt a kártyát, így egyfajta lobbifelhajtó erőként hivatkoznak a népszámlálási adatokra, csak éppen ellenkező előjellel, ugyanis a kimutatható népességfogyáson (és nyelvek esetében a beszélőkén) keresztül kívánják fölhívni magukra a figyelmet és kiharcolni jogaikat.8 Természetesen ez a retorika erősebb lehet ott, ahol a többség és a kisebbség viszonylatában ugyanaz a fajta nemzetfelfogás működik, így például a Kárpát-medence kontextusában. Anthony Giddens szociológus kettős hermeneutikai elmélete szerint a társadalomtudós megállapításai, az általa használt fogalmi keretek és kategóriák visszahathatnak a társadalomra.9 Ez például tetten érhető abban, ahogy a szlovákiai magyarság gondolkodik a nyelvi jogokról és a kétnyelvűségről, és milyen retorikákat mozgósítanak ezek érdekében.
A szlovákiai magyar szervezetek aktivitását bizonyítja az a médiakampány is, amely nem rest a nyelv és kultúra fontosságát, jelentőségét hangsúlyozni. A Népszámlálás.sk oldalon minden fontos információ elérhető a cenzussal kapcsolatban. A portál többször kiemeli, hogy ez a népszámlálás sorsfordító lehet az ott élő magyarság szempontjából, hiszen ahogy fentebb is jeleztük, ahol a magyarok aránya eléri legalább a 15%-ot, ott a hivatalok is kötelesek lesznek használni a magyar nyelvet. Miközben azt látjuk, hogy a szlovákiai népszámlálásra vonatkozó kampány egy, a régióban szinte egyedülálló és rendkívül pozitív kezdeményezés, érdemes részletesebben szemügyre venni olyan kérdéseket is, mint például hogy minek a mentén konstruálódik meg és hogyan válik fontossá a magyar identitás, valamint hogy mik azok az érvek, amelyek felsorakoznak ennek az értéknek a mentén. Úgy hisszük, hogy a kampány célkitűzése vitán felül áll, kétségbe vonhatatlan a jelentősége a szlovákiai magyarság életére vonatkozóan, de nem hagyható figyelmen kívül eközben az sem, hogy milyen további implikációi lehetnek ezeknek a törekvéseknek.
A kezdeményezés abba, a térségre jellemző kétnyelvűségi aktivizmusba illeszkedik, amelyhez sorolható a Kétnyelvű Dél-Szlovákia (Dvojjazyčné Južné Slovensko) mozgalom és a hétköznapi ügyintézéshez szükséges szószedetet és segítséget biztosító Velemjáró alkalmazás, melyet a Jurista polgári társulás fejleszt és működtet. Ezek a szervezetek erős társadalmi beágyazottságúak, és a tudományos szférával is kapcsolatban állnak, a Fórum Kisebbségkutató Intézettel például a Kétnyelvűség Felmérő Körút programban működtek együtt.
A népszámlálás ugyan intézményes kereteket jelent a törekvéseik, nyelvi jogokra vonatkozó követeléseik számára, de közben ideologikus keretet is ad: megszabja, hogyan beszélünk a szóban forgó tárgykörről. Az így meghatározott beszédmód pedig bizonyos pontokon úgy egyszerűsíti le a nyelvi és társas valóságot, amely éppen ellenkező az aktivizmus céljaival. Ahhoz viszont, hogy (az állampolgárságon kívül) más identitásösszetevők legitimitása mellett érvelhessünk, egy ugyancsak erős keretet adó identitásfogalmat kell alkalmazni: azt, amely a nyelvet kezeli a priori (azaz megelőző tudáson alapuló) kategóriaként. Belátható, hogy ezekben az érvelési keretekben az identitás csakis a priori-ként kezelhető, vagy az állampolgárság, vagy a nyelv mentén – de valóban az a legcélravezetőbb? Ha az a két tagmondat hangzik el, hogy „szlovák az állampolgárságod”, „magyar az anyanyelved”, a kettő közé gyakrabban kerül az és helyett a de kötőszó. Egy népszámláláson pedig nem igen lehet jelezni, ha valakinek ez a kettő egyformán fontos, legyen akármi is ennek az oka.
A két tényező viszonya tehát kizárólagos ebben a megközelítésben. A kapcsolatos helyetti ellentétes mellérendelés mereven kezeli az identitáskategóriákat. A kép maga, és az egész kampány arra a retorikára épül, hogy természetes létállapotként kellene felfogni az anyanyelv és az állampolgárság különbözőségét, ez mégis anomáliaként jelenik meg. Hiszen a kérdés pusztán ilyen, nemzetállami keretek mentén történő megközelítése olyan versenyt eredményez a többség és a kisebbség között, amelyben utóbbi nem nyerhet. Kár volna tagadni, hogy szlovákiai magyararok százezrei így élik meg a kialakult helyzetet, ugyanakkor látni érdemes azt is, hogy egy ilyen kampány éppen azokat kívánná megszólítani, akik ezzel a kisebbségi állapottal másképp birkóznak meg.
Spivak fogalmát segítségül hívva azt láthatjuk, hogy a kampány részben stratégiai esszencializmust valósít meg, azaz a közös kulturális identitásra hivatkozva egységesként láttatja a szlovákiai magyarságot egy olyan politikai taktika részeként, amelynek a célja a magasabb szintű képviselet kivívása. Spivak óva int attól, hogy a stratégiai esszencializmus valódi esszencializmusba csapjon át a kisebbségi csoportok részéről.10 Amikor viszont a diskurzusba beemelődik a magyar nyelvű romák kérdése, könnyen lehet, hogy épp ezzel találjuk szembe magunkat. A Nepszamlalas.sk honlap leírása, mely szerint a magyar anyanyelvű romák a magyarság részei, de lehetőségük van a kettős nemzetiség jelölésére is, úgy hat, mintha ugyanaz történne e többségi–kisebbségi relációban, mint a szlovák–magyar ellentételezés esetében. Konkrétabban: miközben a kisebbségi jogainkért küzdünk, egy másik kisebbség vonatkozásában mintha kevésbé lenne fontos az egyediség.
És ezzel el is jutunk ahhoz, ami miatt január végén magánszemélyek sora nyílt levelet fogalmazott meg Igor Matovič kormányfőnek. Legfőbb kritikájuk, hogy a 2011-es népszámláláshoz képest történt módszertani változtatásokat nem előzte meg se jogszabályi korrekció, se egyeztetés, ezért van arra esély, hogy a Statisztikai Hivatal a kettős identitás jelölését a kisebbségekre vonatkozóan hátrányosan fogja értelmezni. A romákat a két nemzetiség megjelölésére bíztatni ennek fényében felelőtlen ígéretnek tűnik. Arról van szó ugyanis, hogy a népszámlálási kérdőív 11-es pontjában a nemzetiségét, a 12-es pontjában pedig az anyanyelvét kell megjelölnie a kitöltőnek. Ez az első alkalom, amikor ezekre a kérdésekre több választ is lehet adni – Magyarország ebben a tekintetben előrébb jár, ott ugyanis ez már 2011-ben is így zajlott. A megoldás hallatlanul szimpatikusnak tűnhet első hallásra, azt azonban nem lehet tudni, hogy a beérkező válaszokat miképpen fogják integrálni. A joghézag miatt ugyanis az is megtörténhet, hogy bár többen fogják megjelölni a magyar nemzetiséget, a végleges statisztikában mégis csökkeni fog a számuk – ez az eshetőség akkor valósulhat meg, ha a Statisztikai Hivatal szlovákként értelmez minden olyan személyt, aki megjelölte a szlovákot (is) a 11-es pontban.
Meg kell azt is említenünk, hogy a honlap információgazdagsága és a vizuális megvalósítás kitűnősége mellett abban is példát mutat, hogy a teljes anyaga elérhető magyar és szlovák nyelven, valamint az egyperces összegző videóhoz is tartozik szlovák felirat. A kétnyelvű honlap így az információhoz való hozzáférést nem köti kizárólag erős magyar nyelvtudáshoz. Különösen hasznos lehet ez az azzal kapcsolatos tévhitek eloszlatásában, hogy ki vallhatja magát magyarnak - nem csak hangsúlyozva, de meg is teremtve az egyéni belátás lehetőségét –, némiképp mégis oppozícióban áll az azt szorgalmazó retorikával, hogy minél többen vallják magukat magyarnak.
A kisebbségi nyelvi helyzet megértéséhez érdemes kitérnünk Baszkföld példájára. A 20. század gerincén 40 évig tartó kulturális és nyelvi homogenizálásra törekvő Franco-diktatúrát követően a spanyol állam az egyes régiókkal különszerződésekben garantálta azok jogait. Baszkföldön ez 1979-ben valósulhatott meg. Azóta meghatározott időközönként különböző felmérések készülnek a helyi nyelvekre vonatkozóan. Ezek összehasonlító vizsgálata azonban azt mutatja, hogy a nyelvi jogi követelések kivívása és érvényre juttatása elsősorban a baszk nyelv tudását növelte meg a lakosság körében, a használatát viszont nem – arról nem is beszélve, hogy ezek az összeírások nem tudják megmondani, hogy az emberek milyen baszkot beszélnek, és a baszk nyelv különböző változatai milyen értékkel bírnak a beszélők számára.11
A tanulság természetesen nem az, hogy a népszámlálással való foglalkozás sziszifuszi munka volna. Már csak azért sem, mert az eredményeknek abszolutizáló hatása lehet a közgondolkodásra. Inkább amellett érvelünk, hogy a népszámlálás (és általában a kisebbségi és nyelvi jogok garantálása) egy lépésként tekintendő, hosszabb távú eredmények eléréshez azonban nem elegendő önmagában, alulról jövő kezdeményezések nélkül. A felvidéki magyarság viszont éppen ebben mutat kiválóságot még a fiatalok körében is, az olyan nagy közösségszervező erővel bíró szervezetek formájában, mint a felvidéki Diákhálózat vagy a Gombaszögi Nyári Tábor.
A Népszámlálás.sk címoldalán az a mondat olvasható, hogy a „népszavazás eredményein múlik kultúránk fenntartása, iskoláink jövője és jogaink biztosítása”. Kétségtelenül igaz ez a frázis, de retorikai túlzással él. E kérdésekben a népszámlálás eredményei nagyon sokat számítanak, de nem kizárólagosak. Ha a népszámlálás a szlovákiai magyarságra vonatkozóan kedvezőtlen eredménnyel zárul, az alulról szerveződő mozgalmak a kultúrát akkor is fenn tudják tartani és megélhetővé tudják tenni azt. Fontos a népszámlálás, de nem azon múlik minden. Fontos a népszámlálás, de az ezekről a kérdésekről folyó helyi diskurzus, a teljes közösség bevonásának és bevonódásának igénye talán még fontosabb.
A bejegyzés Szabó Gergely és Krizsai Fruzsina közös írása.
Kulcsszók: nemzet, népszámlálás, nyelvi ideológiák, nyelvi jogok.
1 Anderson, Benedict. 2006. Elképzelt közösségek. Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. Budapest: L’Harmattan.
2 Duchêne, Alexandre – Humbert, Philippe N. (eds.). 2018. Surveying speakers and the politics of census. [Special issue]. International Journal of the Sociology of Language 252.
3 Duchêne, Alexandre – Humbert, Philippe N.. 2018. Surveying languages: The art of governing speakers with numbers. International Journal of the Sociology of Language, 252, 1–20. https://doi.org/10.1515/ijsl-2018-0012
4 Foucault, Michel 2008. The Birth of Biopolitics. Lectures at the Collège de France 1978–1979. London: Palgrave Macmillan.
5 Melegh Attila. 2000. Az angolszász globális népesedéspolitikai diskurzusok alakulása a 20. században. Lépések a pro- és antinatalista népesedéspolitikák összehasonlító vizsgálata irányában. Replika, 39, 157–175. http://replika.hu/system/files/archivum/replika_39-10_melegh.pdf
6 Őri Péter. 2002. Hatalom és demográfia. II. József népszámlálása Magyarországon I. A KSH Népességtudományi Kutatóintézet Történeti Demográfiai Évkönyve, 39–73.
7 Deleuze, Gilles – Felix Guattari. 1996. Rizóma. Ex Symposion, 4(15–16). o. n. http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/fu/deleuze/foszoveg.htm Köszönettel tartozunk Heltai János Imrének, amiért fölhívta a figyelmünket a szerzőpáros gondolatára.
8 Duchêne, Alexandre – Heller, Monica (eds.). 2007. Discourses of Endangerment. Ideology and Interest in the Defence of Languages. London–New York: Continuum
9 Giddens, Anthony. 1984. The Constitution of Society. Cambridge: Polity.
10 Spivak, Gayatri Chakravorty. 2008. Other Asias. Malden, MA: Blackwell.
11 Urla, Jacqueline – Burdick, Christa 2018. Counting matters: Quantifying the vitality and value of Basque. International Journal of the Sociology of Language, 252, 73–96. https://doi.org/10.1515/ijsl-2018-0015
Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is. Ha pedig szeretnél gluténmentes témákról beszélgetni szűkkörben, csatlakozz csoportunkhoz.
