Gáspár Judit története:

Hol kezdődik a mi családunk „nyelvpolitikája”? Bizonyára a nagyszülők, szépapák beszélgetéseinek is vannak lenyomatai a mindennapjainkban, s alakítja az a közeg is, amelyben ők éltek, mi élünk, felnövünk, szocializálódunk. Mégis, most a saját kis családunk nyelvhasználatáról írok. Keresem, hogy mi a saját, anyai szerepem a nyelvünk alakításában, a nyelvhez, beszédhez való viszonyainkban.

Férjem budapesti, én dunántúli családból származom, találkozásunk és közös életünk minden napja magán hordozza a polgári, fővárosi és vidéki élet találkozásának bizonyos árnyalatait, legyen szó étkezésről, az ünnepek szervezéséről vagy akár a közösen eltöltött idő fontosságáról.

Első gyermekünk, kislányunk születése volt talán az első fordulópont a családi nyelvpolitikánk közös alakításában. Mindent szerettünk volna magyarázni és megmutatni neki. Nem telt el nap, hogy ne mutattunk volna a kicsinek valami újat, vagy kísértük volna magyarázatainkkal a világa felfedezését. Hamar „beszélni” kezdett, s leggyakrabban az „ott a…” szót használta. Nehezen értettük meg, noha tükre volt a mi közlésünknek: az „ott a lámpa”, „ott az ajtó”, „ott a ház” (stb.) világából számára az „ott a…” volt a visszatérő és mindig biztonságot adó elem.

Kisfiunknak egészen 2 éves koráig nem volt szüksége szavakra, hogy megértesse magát velünk, vagy az is lehet, hogy nem volt tere megszólalni… Majd kétévesen folyékonyan és megállás nélkül beszélt ő is. Immár mind a négyen magyaráztunk és érveltünk, mindent érteni kellett, mert amit nem, arra rákérdeztünk, elmondtuk, elmeséltük…

Néha fájdalmasan őszinték a gyerekeink… „Anya, te szavakkal bántasz.” – mondta kislányunk alig 5 évesen, mikor arról beszélgettünk, hogy nem verekszünk. De előfordult az is, hogy egy munkával eltöltött közös nap után azt mondták nekünk, szülőknek: „Ti jobban szeretitek a telefonotokat, mint minket”… A kisfiunk szerint: „Akinek él az édesanyja, az még nem felnőtt”. S a temetőben járva amikor a kisfiunk arról kérdezett, hogy nem érti, hogy „Mi a különbség a menny és űr között?”, a kislányunk elmagyarázta neki, hogy „A testtel az űrbe utaznak, a lélek megy a mennybe.”

Anyaként, ha keresem, hogy mi is lehet a szerepem a saját nyelvpolitikák alakításában, talán ezt emelném ki, hogy vannak szavaink elmondani, és van terünk és erőnk megkérdezni a számunkra fontos dolgokat. Ahogy nőnek a gyerekek, ez egyre nehezebb, nehéz áttörni a kiskamasz mindennapjait, időt hagyni az első „jelentéktelennek tűnő” apró történetek meghallgatásának, hisz mindegyikben ott van az a világ, amit és ahogy ők látják… S egyre többet mesélnénk mi is, kétségeinkről, bevonva őket a közös döntésekbe, nyaralásról, kirándulásról, lakásfelújításról vagy pályaválasztásról…

Nemcsak a szavak erejét és hangjukat kapták tőlünk, hanem az olvasás szeretetét, az idegen nyelvek fontosságának megélését, ahogy az utazások élménye kinyitotta gondolkodásukat. Sokszor és értő módon érvelnek saját vélt vagy valós igazuk mellett. Sokat vitatkozunk, de tudunk bocsánatot is kérni egymástól. Nem halkak és indulatoktól mentesek a mindennapjaink, minket is próbára tesz a COVID hozta összezártság. Mégis, ha sikerül megtartanunk ezt a gazdag, nyílt, őszinte és sokszínű világot, amelyet meg tudunk osztani egymással, akkor megélhetjük, hogy továbbra is egymás életének szerves és egyértelmű részesei vagyunk.