Az írás technológiájának feltalálására az első civilizációk felemelkedésének egyik zálogaként szokás tekinteni. A feljegyzések készítése számos gazdasági előnnyel járt, de az írásbeliség megjelenésének következményei közé tartozik az absztrakt, elemző és logikai gondolkodás fejlődése, a tudás rendszerezésére való képesség, de még a politikai demokráciák kialakulása is, amelyek azt követelik meg, hogy az állampolgárok képesek legyenek elolvasni és megérteni a törvényeket. Mindeközben az írás évezredekig titkos kódnak számított, amelyet az emberiség csak egy kis kitüntetett és így privilégiumok birtokába jutó csoportja ismert. Ezzel szemben a modernkor óta az írni és olvasni tudás elsajátítására a közoktatás elsődleges céljaként tekintünk, amely hozzásegít az állampolgári jogok gyakorlásához.1
A mai gondolkodásunkban ez a technológia markánsan összefonódott azzal, ahogyan a nyelvismeretre tekintünk – elég talán azt említeni, hogy a nyelvvizsgák mekkora részét teszik ki az íráshoz kapcsolódó kompetenciák. Az írás maga azonban nem nyelv, de a beszélés különböző módjairól vizuális jelekkel alkotott felvétel. Egyes esetektől eltekintve azonban nem pillanatfelvétel: rögzített normái vannak, amelyekre az európai nyelvek esetében nemes egyszerűséggel a helyesírás szóval utalunk. A megnevezés azt a látszatot keltheti, mintha a helyesírási szótárak a beszéd egyetlen elképzelhető és elfogadható lejegyzési módját rögzítenék. Ez a nézet hozzájárult a közös nemzeti nyelv ideológiájának megteremtéséhez, amely viszont hajlamos háttérbe szorítani az egyéni vagy közösségi sajátosságokat. Mindannyiónknak van olyan élménye az iskolából, amikor szembesültünk azzal, hogy egy szót egyszerűen nem úgy kell leírni, ahogyan mondjuk természetes lenne számunkra kiolvasni, a nyelvjárások esetében pedig azzal is számolnunk kell, hogy egyes, a szakavatatlan fülnek is jól hallható hangtani különbségeket nem tudunk írásban jelölni.
Ez a probléma azonban nemcsak az európai nemzeti nyelvek egyes változatainak beszélőit sújtja, hanem a kisebb nyelvek beszélőit is, akik valamilyen formában írni szeretnék a nyelvüket. A romani egy főként szóbeli formában fennmaradt nyelv, egységes helyesírásának megalkotására csak az utóbbi évtizedekben születtek kísérletek, aztán pedig annak alternatívájára is. Nyelvészek támogatásával Tiszavasváriban nemrég olyan mesekönyvek készültek Hat romnyá mesélinen címmel, amelyeket helyi roma lakosok írtak. Ezek a mesék nem valamilyen központi helyesírási norma mentén kerültek lejegyzésre, hanem úgy, ahogyan azt a szerzők a helyi sajátosságok mentén a legtermészetesebbnek tartottak. A végeredmény így négyféle különböző kiadás lett, amely némiképp ellentmond a helyesírás egységesítő természetének. Ahogy a projekt honlapján olvasható: a „sokféle lehetséges megoldás között nem érdemes a helyesség-helytelenség szempontja szerint különbséget tenni”.2
Kulcsszók: helyesírás, írás, nyelvi ideológiák, nyelvjárás, romani.
1 Weth, Constanze – Juffermans, Kaspers 2018. Introduction: The Tyranny of Writing in Language and Society. In Weth, Constanze – Juffermans, Kaspers (eds.): Tyranny of Writing. Ideologies of the Written Word. London – New York: Bloomsbury. 1–18.
1 http://translangedu.hu/tudnivalok-szoveggondozas-alapelvei/ (Utolsó elérés: 2021. 04. 24.)
Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is. Ha pedig szeretnél gluténmentes témákról beszélgetni szűkkörben, csatlakozz csoportunkhoz.
