Emlékszem egy történelemórára, ahol az egyik osztálytársam Hunyadi hadjárataiból felelt. Jól haladt a jeles osztályzat felé, de a tanárunk egy ponton megállította őt, amikor az hangzott el, hogy „legyőztük a törököket”. Nem a tartalmat, hanem a megfogalmazást tartotta problémásnak, és elkezdett azon viccelődni – talán kevésbé szerencsésen –, hogy az osztálytársam ott volt-e személyesen az említett csatában. A tanulság az volt számunkra, hogy a történelemórán a személytelen, tőlünk eltávolított megszólalás az üdvös.
Százegy év már bőven történeti távlat, a trianoni békeszerződés emléke és hatása azonban még mindig annyira fájó,1 hogy a magyar közbeszédben szinte lehetetlen róla ezzel a távolságtartással nyilatkozni, és ezen sajnos június 4. nemzeti emléknappá nyilvánítása sem segített. Gyakran hallok vagy olvasok olyan mondatokat, mint „elvették tőlünk a természeti kincseinket” vagy „elcsatolták területeinket”. Én azt gondolom, hogy a 20. századi magyar sorstragédia ilyen perspektívában, többes szám első személyben történő újbóli kimondása a 21. század magyar önbeteljesítő jóslata is egyben. Austin szerint a nyelv nem csak megjeleníti a világot, hanem alakítja is, sőt, megalkotja (szakszóval: performálja) az arról alkotott észleléseinket.2 A nyelvnek így ebben az esetben (is) teremtő ereje van: ha az 1920-ban megtapasztalt veszteséget a Kárpát-medencei itt és most-ra értelmezem, akkor mi örökre kollektív áldozatok, ők (a szomszéd országok többségi társadalmai) pedig örökre kollektív bűnösök maradnak.
Egy olyan beszédmódot javaslok tehát ehelyett, amely eltávolítja a történteket a jelentől, eltávolítja őket tőlem, tőlünk. A korábbi példánál maradva nem én győztem le a törököket, azt Hunyadi serege tette. Ez a beszédmód talán szenvtelen történelemtanári (ál)objektivitásnak tűnhet, de ha alkalmaznánk az emlékezetpolitikai diskurzusban is, az olyan értelmezést kínálna, amely kilép az állandó üldözöttség narratívájából. Egy olyat, amely előretekint, és nem hagyja, hogy az inga újra és újra kilengjen. Hogy ne számítson, hogy ki és mikor lengette ki először azt az ingát, amely a Kárpát-medencei népek békés együttélését garantálná – hanem csak az számítson, hogy végre megállítsa valaki. Véletlenül sem azt állítom, hogy ezekről a kérdésekről a kádári időkhöz hasonló beletörődéssel hallgatni kellene. Azt állítom, hogy ezeket a traumákat úgy volna üdvös kibeszélni, hogy a mai szomszédainkban ne ellenséget lássuk, hanem más hasonló sérelmeket átélők leszármazottait. Ez lenne a nulla kilométerkő. Az pedig Budapesten van.
Feri, levéltáros, korábbi néprajz szakos hallgató hozzászólása:
Fölvetésedben Tacitus ősrégi – mára közhellyé vált – történetírói princípiumát (haragról és részrehajlásról) turbózod fel a történettudomány posztmodern kritikájával. Az elfogultságtól való mentesség igénye így a lehető legmagasabb fokát, legmélyebb szintjét látszik elérni. Javaslom, hogy folytassuk a közelítést a Trianon-problematikához a nyelvhasználat mentén!
Az állatorvosi példamondat valahogy így szól:
A „csehek” / „románok” / „franciák” stb. [alany] „elvették” [állítmány] a „területeinket” [tárgy].
Tehát az egyes népek, nemzetek kollektív individuumokként a történelem aktorai. Morálisan elítélhető politikai döntésekért így a politikai/nyelvi-kulturális (a kettő nem feltétlenül fedi egymást, annál inkább összekeverhetők) közösség bármely, avagy minden tagja számonkérhető. Innen már csak egy lépés a kollektív bűnösség elve (l.: a németek Kelet-Európában, a magyarok Csehszlovákiában 1945 után).
A gyakori (és önkárosító) pongyolaságok közé tartozik úgy interpretálni összetett katonapolitikai, diplomáciai folyamatokat, mint amikor a Pásztor-fivérek megjelennek, és elveszik az üveggolyókat.. Beállt 1918/20 után bármiféle változás Olej Tamás leszármazottainak legelőhasználati jogaiban? Vagy Márton Áron szüleitől elvették a nehéz kenyeret adó nadrágszíjparcellájukat a Nagy-Trianon palotában?
Végül ott van az inkriminált T/1 használata – részben az alany problematikájához kapcsolódva. Tehát: „mi”, mindnyájan, akik Arany János nyelvét beszéljük, jogot formálhatunk az 1918 előtt Magyar Királyság teljes területi állományára (kérdés viszont, hogy ezt egyfajta osztatlan közös tulajdonként képzeljük el?). Mintha 1918 előtt minden magyar nemzetiségű polgár teljes jogegyenlőségben élt volna a róluk nevezett országban.
Nem Trianon fáj igazán, hanem a hülyeség. Az alulinformáltságból fakadó áldozatszerep a revansista vicsorgással keverten. Ha Trianon tragédia, akkor minek nevezzük azt, ami a II. világháború után várt a kisebbségbe került magyarokra: a teljes jogfosztást Csehszlovákiában, a férfilakosság kényszermunkára hurcolását a Szovjetunióhoz került Kárpátalján, a koncentrációs táborokat Romániában, és a tízezrek életébe kerülő bosszúhadjáratot a Délvidéken?
Végül – hogy ne maradjunk „konstruktív javaslatok” nélkül, s a világ megváltatlanul – azt javaslom, hogy lássunk tovább a köldökünknél (különben sem érdemes nézegetni, nem fog kivirágozni). Találkozzunk emberekkel. Elsősorban magyarokkal (itt nyelvi nehézségek sem lesznek), akik a határok túloldalán élnek. Érdeklődjünk a problémáikról, valóban az az egyetlen, hogy nem a magyar nemzetállam területén élnek? (Egyébként biztos nem, vannak prózaibbak is, munkahelyi, infrastrukturális, meg hasonlók…) Ha pedig nem röstellünk szintet lépni, ismerkedjünk meg más népek történetével. Itt is rengeteg sérelemmel, sőt, tragédiával találkozhatunk (személyes érintettség ide vagy oda, akár durvábbakkal is mint a mieink). Akadnak közöttük olyanok is, ahol „a magyarok” a „gonoszok” (pedig biztos nem én vagy te zártuk be a Matica Slovenská gimnáziumait, és az újvidéki strandon se lőttünk agyon embereket). És talán meríteni tudunk abból a méltóságból is, amivel mások emlékeznek népük tragédiáira, a Trianonnál is súlyosabbakra.
Bandi, történész, nemzetközi kapcsolatok MA-szakos hallgató hozzászólása:
Még egy darabig fájni fog
Igencsak üdvös dolog az eltávolodás igénye a trianoni traumától, de a következő pár bekezdésben amellett szeretnék argumentálni, hogy ez valahol illuzórikus. Nem azért, mert ez az egyénnek lenne kitörölhetetlen sebe, vagy egy nacionalista csoportnak lenne kitörölhetetlen sebe, hanem azért, mert a Magyarországnak nevezett közösségnek óhatatlanul, hogy ne mondjam: determinált módon az.
Az állam – amely a történelem ismert alakulásai folytán sok esetben egy jól-rosszul körülhatárolható közösség, a nemzet állama – nem tud kifordulni magából. A Leviatánra – kedvenc hasonlataim egyike ez – nem lehet féket rakni, nem lehet kitéríteni az általa preferált útról. A nemzetközi kapcsolatok tudományának van megnevezése is erre: stratégiai determinizmus.
Miért próbálta a francia forradalom megannyi, egymást követő tarka kormányzata legyűrni Európa monarchiáit huszonöt éven át, államformától függetlenül? Mert lelkük mélyén nem csináltak mást, csak XIV. Lajos hódító politikáját folytatták, persze messzemenőkig más eszközökkel. A Révolution ügye ennél nyilván ötszázszor bonyolultabb, de ez nem jut róla az ember eszébe, a történelemkönyvek nem taglalják, pedig súlyos faktor.
Mi volt az orosz kolosszus célja, amely megérte az akkor már erősen ingatag, népszerűtlen cári rendszer harcba szállásának kockázatát a világháborúban? Konstantinápoly (Carigrád, Царьгра́д) megszerzése, nem pusztán a város immanens presztízse miatt, hanem mert a Dardanellák uralása a „földjáró” szerepre kárhoztatott Oroszország végső stratégiai célja. Ezen nem változtatott a szovjet uralom sem. A cári politika túlélt minden Seremetyev grófot, és Golicin herceget. Természetszerűleg a putyinscsina sem más. (Ajánlatos ezért az Olvasónak minden Erdoğan–Putyin barátságról szóló hírt, ha ki nem is nevetni, de öttel-tízzel elosztani. Az ellentétes geopolitikai determináció nem termel tartós barátságokat.)
Oroszország prioritásait egy dolog változtathatja meg: a globális felmelegedés. Az északi jégsapkák felolvadásával potenciálisan néhány évtizeden belül megváltoznak az orosz haditengerészeti-kereskedelmi kapacitások. Ki lehet törni majd a tengeri karanténból a Hagia Sophia akarása nélkül is.
És ezzel elérkeztünk Magyarország problémájához. A Kárpátok hegyei nem válnak cseppfolyóssá, a Duna vize nem párolog el. Magyarország stratégiai determinizmusán érdemi külső faktor belátható időn belül nem segít. Magyarországra, mint állam-entitásra saját történelme és saját céljai elmozdíthatatlan súlyként nehezednek. A magyar állam-hajó mindenkori kormányosának ápolnia kell a közösség kapcsolatát a határon túli magyarsággal, és érdekükben (vagy érdekükön túl) első ránézésre kicsinyes vagy épp értelmetlen csörték tucatjába keverednie szomszédaival. És barátkoznia kell olyan világpolitikai nehézfiúkkal, akik a jóindulatú értelmezés szerint is pusztán középállamnak számító Magyarországot hajlandóak megtámogatni. Ennek ma, ismerjük, azt a jól csengő nevet adta a politikum, hogy keleti nyitás.
Mindegy – sajnos – hogy Magyarországnak mije van, a közösség irányítói azt fogják nézni, hogy mije nincs. Márpedig Magyarországnak Kassája, Ungvára, Kolozsvára, Újvidéke, Eszéke, Lendvája, Kismartonja nincs. Egy tetszőleges magyar vezető politikus mindig kicsit ki fog lógni a térség „jó diákjai” közül, mindig parolázni fog keleti urakkal, ha nem is a mai mértékben és intenzitással. Nem azért, mert gonosz méregkeverő, hanem mert a közösségének érdekei ütköznek más közösségbeli országok érdekeivel, akik súlyuknak és népességszámuknak köszönhetően nagyobb lobbierőt képviselnek a közös asztalnál. Durván és leegyszerűsítve fogalmazva: Magyarország békebontó szerepre kárhoztatott. Nem azért, mert komisz, irredenta, Kárpátia-hallgató magyar emberek lakják az országot, hanem azért, mert az állam-entitás a világ elmúlt néhány újrarendezéséből a két legfontosabbnak (1918–1920 és 1945–1947) nagy vesztese volt. Egyszerűen a manifeszt Hungária nem tud olyan kényelmesen ülni Európa asztalánál, mint azok az országok, amelyek vele szemben nyertek ebben a világrendben. Mert a nap végén a nemzetközi politikában vannak zéró összegű játszmák – még ha az ún. realista teóriával szemben én nem is mindent tartok annak.
Hozzá kell ehhez tenni, hogy Magyarország a rá nehezedő súlyt, a kényelmetlen konstellációt összességében szerintem meglehetősen szelíden viseli. Nincs ma komolyan vehető politikai párt, noch dazu paramilitáris szervezet, amely az ország pozícióját inherensen elutasítaná. Ez banálisnak hangzik, de nézzük meg némelyik szomszédunkat és ne becsüljük le! E mellett sok olyan kormányzat volt 1920 (1945) óta hatalmon, amelyek a fent említett ügyeket nem priorizálták. Néhányan valamiféle szembenézéssel is megpróbálkoztak, elsősorban a nemzetiségekkel való ántivilágbeli bánásmód tekintetében.
Trianon új pályára lökte a magyarságot, amikor egy birodalom társuralkodó-nemzetéből szinte diaszpóra-nemzet lett. (És a békési napszámos, a resicabányai munkás hiába nem fölözte le ennek érdemi hasznát, a történet róluk is szólt.) És ennek hiába száz éve, nem tud a Leviatán mást akarni, csak ugyanabból a halfajtából táplálkozna továbbra is.
Gergelynek és Ferencnek kétségtelenül igaza van abban, hogy az egyénnek is van bizonyos felelőssége, például a nyelv- és szimbólumhasználatban, amelyet én a világért sem akarok eltagadni. A sután megfogalmazott feleletek, a borízűen elkurjantott nemnemsohák, az autóra ragasztott Nagy-Magyarországok mind olyan megnyilvánulási formák, amelyek erősebben vagy gyengébben kapcsolatba hozhatóak a kollektív traumával. De a mi traumánkat – a „Trianon-fájást” – elsősorban nem Kovács II Géza magyar nacionalista, hanem a magyar állam perpetuálja. És még csak nem is rossz szándékból, hanem mert egy adott pontig nem tehet mást. Az ember sok tudományos diszciplína sok percepciója szerint valójában nem más, mint rendszerek foglya. Ez természetesen vitatható; én csupán ehhez a témához szerettem volna a fentiekkel egy globális értelmezési keretet adni.
Kulcsszók: emlékezetpolitika, nemzet, performativitás, történelem.
1 A Trianon100 kutatócsoport erről tavaly felmérést is készített: http://trianon100.hu/attachment/0003/2255_trianon_lakossagi_survey_elemzes_final_honlapra.pdf (Utolsó elérés: 2021. 06. 02.)
2 Austin, John L. 1990. Tetten ért szavak. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is. Ha pedig szeretnél gluténmentes témákról beszélgetni szűkkörben, csatlakozz csoportunkhoz.
