A szöveg Zabolai Margit Eszter újságíró és humorista vendégbejegyzése, aki korábban egyszer már hozzászólóként megosztotta gondolatait a blogon.

A lezárások feloldásával nagyjából egy időben kezdtem el ismét közösségbe járni először, mióta a lányom megszületett.

Az egyik első ilyen alkalommal, ahol egy társaságban néhány régebbi ismerősöm mellett több ismeretlen ember is volt, három, egymástól független beszélgetésben is szóba került a gyerekem, mire a beszélgetés azon tagja, akit addig nem ismertem – így nem is lehetett tisztában a családi állapotommal –, mindannyiszor meglepetten reagált: „Neked van gyereked?!”

Ez a (szerintem indokolatlan) meglepődés már önmagában is érdekes volt, de ez után mindig elhangzott a következő mondat is: „Nem úgy nézel ki, mint egy anyuka.”

Felmerül a kérdés, hogy hogyan néz ki egy anyuka? Hiszen a fentiekből az következik, hogy beszélgetőpartnereim fejében él egy bizonyos kép az „anyáról”, és ennek a képnek én nem felelek meg.

Talán a meglepetést az okozta, hogy a beszélgetőpartnereim eleve abból a feltételezésből indultak ki, hogy aki hétköznap este egy szórakozóhelyen van, annak valószínűleg nincsen gyereke, szórakozóhelyekre járni tehát az anyaságba mint szerepbe nem illik (szerintük) bele, de ezek szerint az anyaságnak a külsőségekben is meg kell(ene?) jelennie.

Hogy ezek a külső jegyek milyenek, nem derült ki a beszélgetés további részéből, egyetlen férfi egészítette ki a megjegyzését annyival, hogy „jól lefogytál”, ami – tekintve, hogy nem ismert korábban, tehát a testalkatomra vonatkozóan sem lehetnek ismeretei – csakis azt jelentheti, hogy a terhességet magát automatikusan összekapcsolta az elhízással. Igaz, a 40. hétre valóban nekem is jelentősen megnőtt a haskörfogatom, és az is igaz, hogy ebből egyetlen éjszaka alatt sikerült jelentős mennyiséget „lefogynom” minden idők leglátványosabb, ám legbrutálisabb villámdiétájával, egy gyerekszüléssel.

Mióta lányom lett, többször is észrevettem, hogy ha valaki megtudja, hogy gyermekem van, onnantól kezdve „anyukaként” beszél velem, sőt a legtöbb helyen, ahová a gyerekkel együtt megyek, anyuká-nak is szólítanak. Gyakran úgy tűnik, mintha az emberek megfeledkeznének arról, hogy a személyiségünk inkább egy spektrumon mozog, fluid, és annak függvényében változhat, hogy éppen milyen társasági szituációba kerülünk. Máshogyan viselkedünk, amikor első randin vagyunk, és máshogyan, amikor a nagymamánk 80. születésnapján. Én is másként nyilvánulok meg, amikor egy barátommal sörözök, vagy munkamegbeszélésen vagyok, és máshogyan, amikor a lányommal építek homokvárat. Személy szerint zavar, amikor valahol nem „anyaként” vagyok jelen, a beszélgetőpartnerem mégis csak ebben a szerepben lát – mintha egy randevún valaki csak a nagymamád legkisebb unokájaként beszélne veled.

A társadalmi szerepek és sztereotípiák létezésével önmagában nincs feltétlenül baj: ezek segítenek a tapasztalataink továbbadásában és a világban való tájékozódásban. Ugyanakkor, ha kritika nélkül elfogadjuk őket, a társadalmi sztereotípiák egyik káros következménye az lehet, hogy idealizált (esetünkben anya)szerepeket hozunk létre, amelyeket kizárólagosan követendőnek tartunk, ezzel pedig garantáltan egy boldogtalan szerepbe próbálunk belekényszeríteni másokat.

Nightshade hozzászólása:

Milyen egy anya?

Természetesen rendes, dolgos, felelősségtudó, fáradhatatlan.

Nem tűnik ki a tömegből, egyszerűen és praktikusan, nem kihívóan öltözik, merthogy ő már nem nő, hanem anya.

Elsősorban (sőt leginkább mindig) csak a gyerekéről, illetve gyerekekkel kapcsolatos témákról tud és akar beszélni, nincsenek saját, független gondolatai, mert ő már nem egy önálló, érett személyiség, hanem egy anya. 

Legszívesebben a konyhában tölti az idejét, főzőcskézik a kis családnak, illetve a játszótéren van, ő másfajta elfoglaltságot nem is képzelhet el magának – hiszen ő egy anya.

Nem jár szórakozni, nem olvas könyveket (hacsak nem gyerekekről, gyereknevelésről szólókat és receptkönyveket), mert őneki nincs, nem is lehet más irányú érdeklődése, hiszen ő egy anya.

Bármilyen tevékenységét bármikor azonnal megszakítja önként és örömmel, ha a gyereke ezt/azt/amazt akarja, hiszen ő egy anya.

Egy valóságos szent.

Egy ismerősöm viccből ma is Szent Anyának hív, pedig tudja, hogy a fentiek egyike sem igaz rám. Nagyon nem.

És nevethetnék a saját leírt gunyoros túlzásaimon, ha nem tapasztaltam volna, hogy pontosan ezt várják el tőlem. Mert ilyen egy anya, ilyen egy IGAZI anya, ilyennek kell lennie. Elvárta/elvárná tőlem a saját családom (nem a férjem/gyerekem, hanem a tágabb családra értem), a barátaim egy része, az ismerőseim, a környezetem. És mindazok, akikkel ismeretlenül is így vagy úgy kapcsolatba kerülök.

Azok, akik megszóltak, miért hordok terhesen fekete ruhát, „mert azt hiszik, gyászolok, és rossz hatással van a babára".

Azok, akik azt mondták, amikor három hónapos terhesen elmentem egy koncertre (előtte egy általános és egy szülészorvossal konzultáltam, és ők bíztattak, menjek nyugodtan, mert „a babák szeretik a zenét"), hogy élvezzem jól ki, mert innentől fogva nem megyek soha többet szórakozni majd.

Azok, akik leszidtak, hogy a babakocsiba miért teszek alátétnek fekete takarót, „mert nincs jó hatással a (kéthetes) gyerekre". 

Azok, akik elszörnyedtek, hogy szülés után is csak feketében jártam, „mert mit gondol rólam így a gyerekem". 

Azok, akik az utcán utánam fordultak, és megkérdezték, „nincs-e rossz lelkivilága miattam a gyerekemnek”.

Azok, akik ismeretlenül megállítottak az utcán, hogy „biztos nem az enyém a gyerek, honnan loptam”.

Azok, akik szerint én nyilvánvalóan csak horrort tudok mesélni a gyerekemnek, és „meg kellene tanulnom már felnőni, mert most már anya vagyok, nem gondolhatok csak magamra".

Ennek a gyereknek, akit azzal áldott, vagy éppen vert meg a sors, ki tudja, hogy az én gyerekem, a fekete szín apró kora óta biztonságot jelent, mert "anya-szín". Ez a gyerek olvasott, okos, versenyeket nyer, művelt. Együtt nézzük a Kis hableánytól kezdve a Gyűrűk Urán át a Hyppolit, a lakájt. Angolul és németül beszélgetünk vele. A rajzai mással sincsenek tele, mint mosolygó szívecskékkel. Ma (pedig 11 éves elmúlt) sem tud elaludni anélkül, hogy mesélnék neki, utána pedig rituális pusziosztás és egymás biztosítása arról, hogy mindig egy kicsit jobban szeretjük egymást. Nincs nap, hogy ne mondaná el milliószor, hogy imád (és én is őt). Piszok büszke vagyok rá, pedig...

Pedig ez a gyerek egy olyan anya mellett nő fel, mint amilyen én vagyok. Egy gót mellett, akinek olyan a zenei ízlése, amilyen, olyan az érdeklődési köre, amilyen, olyanok a művészi- és karrierambíciói, amilyenek, olyan a lakásberendezése, amilyen (nem, nincsenek csontvázak meg hasonlók). Egy gót mellett, aki nem volt hajlandó megszűnni embernek, két munkahelyen dolgozó güzüegérnek lenni, és nem volt hajlandó megfeledkezni saját személyiségéről.

Hát ilyen egy anya. Ilyen is lehet.

Nem tartom sem furának, sem extrémnek magam, sem követendő példának természetesen. Csak egy egyéniségnek, aki imád anya lenni, de imád festő és író és minden más is lenni egyszerre.

(Jövőre koncertre megyünk a gyerekkel. Megtiszteltetés, hogy én kísérhetem el.)

_{Kulcsszók: nem, nő, sztereotípia.}

Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is. Ha pedig szeretnél gluténmentes témákról beszélgetni szűk körben, csatlakozz csoportunkhoz. Amennyiben hivatkozni szeretnél erre a szövegre, kérünk, hogy így tedd:
Zabolai Margit Eszter–Nightshade 2021. Hogy néz ki egy anya? Blogbejegyzés, 2021. október 14. https://gltnmnts.blog.hu/2021/10/14/hogy_nez_ki_egy_anya