Az e heti bejegyzés Krizsai Fruzsina szerkesztő vendégposztja.
Miközben egyes nemzetek politikai elitje az elfogadást kampányszerűen beemeli az önmeghatározásába, a közelmúltban ennek a retorikának a szöges ellentétével is találkozhattunk a hazai politikai-kulturális színtéren. Az egyik ellenzéki párt elnökhelyettese szeptember végi sajtótájékoztatóján megsemmisített egy – pártja által homoszexuális propagandaanyagnak minősített – mesekönyvet, egy másik, ugyancsak erre a sorsra jutott gyermekkönyv kapcsán pedig a Nemzeti Kulturális Alapot is elmarasztalta, amiért támogatták a könyv kiadását. Mindeközben egy ifjúsági mozgalom a képen látható plakátokkal látta el a fent említett kiadványokat forgalmazó könyvesboltokat.
A felsorolt tevékenységek védelmező, gondoskodó pozícióban láttatják a politikai pártot és a holdudvarához tartozó ifjúsági mozgalmat, miközben tényként kezelnek egy olyan veszélyt, amely éppen az ilyenfajta megközelítéstől jön létre. Fenyegetőként jelenik meg egy olyan kiadvány, amely még csak fakultatív olvasmányként sem szerepel oktatási, nevelési programokban, és amely piaci és rétegkulturális folyamatok eredményeképp jut el a célközönséghez. Nem világos tehát, hogy amitől védelmeznek minket, attól valójában kit és milyen okból szükséges megóvni? Könyvkiadásban dolgozó személyként emellett fontosnak tartom felhívni a figyelmet arra, ahogyan ez a fajta problémafölvetés a politikai pozíciót helyezi a specifikus szakértelem elé: egy politikai párt vagy egy ifjúsági mozgalom tagjai hitelesebben meg tudják ítélni egy kiadvány kulturális státuszát, mint egy könyvkiadásért felelős szakmai bizottság vagy a könyvszakmában dolgozó szakemberek? A szóban forgó szereplőkkel kezdeményezett párbeszéd helyett itt a megszólalói pozíciók kijelölésére és megszilárdítására helyeződik a hangsúly: a párt és az ifjúsági mozgalom képviselői nyelvi (az NKA felelősségre vonása) és nem nyelvi (könyvmegsemmisítés) cselekvésekkel teremtik meg és tartják fenn azt az értelmezést, amely szerint a gyermekkönyvek propagandakiadványokként működnek.
A helyzetre pszichológusok és közszereplők mellett könyves szervezetek, kiadók, könyves szakemberek, alkotók is reagáltak. Hamar megteremtődött az analógiás kapcsolat a náci könyvégetéssel és annak szélesebb kontextusával. Fontos azonban látni, hogy miközben ezek a válaszok nemtetszésüket és aggodalmukat fogalmazzák meg a radikális cselekedetre, a könyvpusztításra vonatkozóan, addig a háttérben álló probélmafölvetésre, a gyermekkönyvre mint propagandakiadványra kevesebb figyelem jut. Nem esik szó például arról, hogy hogyan zajlik a kéziratok elbírálása és a könyvterjesztés. Ahogy arról sem, hogy a hazai könyvvásárlási és olvasási statisztikákat elnézve igencsak hatékonytalan propagandaanyag a (mese)könyv. Ezek ismeretében pedig sokkal nyilvánvalóbb lehetne, hogy a könyvpusztítás valójában pártpolitikai eszköz: az említett szervezetek veszélyforrásként azonosítanak egy jelenséget, hogy az az elleni fellépéssel a védelmező szerepébe helyezhessék magukat.
Szabó Gergely hozzászólása:
A blogon már ismertetett két fogalom adalékként szolgálhat a fent leírtakhoz. A biztonságiasítás (szekuritizáció) egy mindennapi politikát átszövő retorikai gyakorlat, amely során egy jelenség vagy akár emberek egy csoportja veszélyforrásként neveződik meg. A bizontságiasítás így szekértáborokra oszt: kijelöli azt is, hogy kik az ők, és kik vagyunk mi. A „homoszexuális propaganda” (leánykori nevén buzilobbi) frázisa is a fenyegetettség érzését erősíti, ami persze nem csak azt határozza meg, hogy kiktől kell félni, hanem azt is, hogy kinek kell félni – a szexuális kisebbségek egyébként is gyakori céltáblái az ilyen retorikának.1 Így a történtekre tekinthetünk egy politikai termékként, másként egy beszédmód regisztrálásaként is. Gál Zsuzsa magyar származású amerikai nyelvész-antropológus egyik vonatkozó cikkének2 példái között említi a cigánybűnözés regiszterének magyarországi példáját, amely a kétezres évek derekától a megbélyegzésen túl a szót a közbeszédbe beemelő Jobbik markáns elkülönülését hivatott erősíteni a honi politikai palettán. A cigánybűnözés így nem csak egy tartalom, egy gondolatvilág volt (és talán az a mai napig), hanem egy kulcsszó is, amit Magyarország akkori lakossága azonnal a politikai párthoz tudott kapcsolni. Minden kortárs politikai formáció megalkotja a maga regisztereit, és ezekben a regiszterekben markánsan támaszkodnak a biztonságiasítás ellenséget kijelölő gyakorlataira (l. libernyákok, O1G és így tovább). A politikai marketing tétje az, hogy melyik szereplő képes hosszú távon közszájon forgatni a regisztereit és sajátjaként megtartani azokat. A homoszexuális propaganda regiszterének (ideiglenes) sikere abban érhető tetten, hogy értelmiségiek sáskahada szólt hozzá és fejezte ki elhatárolódását (szintén a szekuritizációra támaszkodva) – miképpen mi is megírjuk az ügy századik és százegyedik aspektusát ebben a bejegyzésben.
Kulcsszók: könyv, kultúra, politika, regisztrálás, szekuritizáció.
1 Levon, Erez 2020. Language, (in)security, and sexuality. Journal of Sociolinguistics 24(1): 111–118. https://doi.org/10.1111/josl.12402
2 Az írás hamarosan olvasható lesz magyar fordításban is a Replika folyóirat hasábjain. Az eredeti szöveg: Gal, Susan 2018. Registers in Circulation: The Social Organization of Interdiscursivity. Sign and Society 6(1): 1–24. https://doi.org/10.1086/694551
Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.
