Az e heti bejegyzés Krizsai Fruzsina szerkesztő vendégposztja.

Miközben egyes nemzetek politikai elitje az elfogadást kampányszerűen beemeli az önmeghatározásába, a közelmúltban ennek a retorikának a szöges ellentétével is találkozhattunk a hazai politikai-kulturális színtéren. Az egyik ellenzéki párt elnökhelyettese szeptember végi sajtótájékoztatóján megsemmisített egy – pártja által homoszexuális propagandaanyagnak minősített – mesekönyvet, egy másik, ugyancsak erre a sorsra jutott gyermekkönyv kapcsán pedig a Nemzeti Kulturális Alapot is elmarasztalta, amiért támogatták a könyv kiadását. Mindeközben egy ifjúsági mozgalom a képen látható plakátokkal látta el a fent említett kiadványokat forgalmazó könyvesboltokat. 

Ez a bejegyzés Az önfegyelmezés felelőssége című sorozat harmadik része.

A világ, amelyben élünk – nevezhetjük például kortárs nyugati civilizációnak –, egyik legmarkánsabb szemléletbéli eltérése a korábbi korok kollektivista felfogásaitól, hogy az egyén jelentőségét helyezi előtérbe a különböző társadalmi csoportokéhoz képest. Ez a liberális eszme pedig (minden előnyével együtt) azt is magával hozta, hogy mára az egyén egyedüli felelőssége megtalálni a helyét ebben a világban – akár úgy, hogy közben saját magát fegyelmező technikákkal kénytelen élni, hogy még jobbá és hatékonyabbá tudja tenni önmagát. Egyes gondolkodók a globális kapitalizmus, mások a neoliberális gazdaságpolitika termékének tartják ezt a társadalmi jelenséget, amely az egyéni sikerességet emeli piedesztálra, miközben az egyént magát egyszerre tekinti fogyasztónak és fogyasztási cikknek – én ezt némi leegyszerűsítéssel élve óvatosan csak korszellemnek fogom nevezni. Az ehhez a korszellemhez kapcsolódó diskurzusokat és beszédmódokat ebben a sorozatban némi öniróniával élve olyan témákon fogom bemutatni, amelyek valamilyen szempontból számomra is kedvesek, ilyen például a testedzés, a környezetvédelem vagy a felelős közösségimédia-használat

Pár hete érdekes plakátokra lettem figyelmes Barcelona metróállomásainak nyelvi tájképén. A kampány címe Defensem el que és obvi, azaz ’megvédjük azt, ami alapvető’. A honlapjuk¹ leírása alapján ez egy emberi jogi kezdeményezés, amelynek a célja a tudatosság növelése az egyenlő elbírálás érdekében és az érzékenyítés a bármilyen típusú hátrányos megkülönböztetés ellen. A plakátokon egy figyelemfelhívó fénykép, valamint egy rövidebb és egy hosszabb leírása mellett a kampány internetes elérhetőségei és a Generalitat, a katalán kormány logója is szerepel.

Nem kívánom befolyásolni az olvasó véleményét a kampány kívánatosságáról vagy hasznosságáról, inkább a szélesebb politikai-gazdasági kontextusára hívnám fel a figyelmet analógiát vonva Izrael példájával. Tommaso Milani és Erez Levon kutatók közös cikkükben² homonacionalizmus-nak nevezik azt a folyamatot, amely során különböző állami és gazdasági szereplők beemelik a szexuális diverzitással kapcsolatos toleranciát a nemzet fogalmába, és egyúttal kizárják vagy elnyomják azokat, akik nem elfogadóak e kérdésben. A szerzők szerint ezzel a különböző kampányokban megjelenő retorikával Izrael vibráló és modern társadalomként láttathatja magát, ami külpolitikai és gazdasági hasznot egyaránt eredményez. Egyfelől a világ szemében Izrael a szexuális liberalizmus közel-keleti világítótornyának szerepében tetszeleghet – elsősorban Palesztinával szemben –, másfelől pedig a főként Tel Avivba áramló nemzetközi LMBTQ-turizmus jelentős profitot is termel.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Katalóniában is hasonló megy végbe ezzel és az ehhez hasonló kampányokkal, ami ráadásul a katalán kormány támogatásával valósult meg. Ne feledjük, hogy a tartomány most már évtizedes távlatban küzd a szélesebb körű autonómiáért (vérmérséklet szerint néha a függetlenedésért). A kampány azt ígéri, hogy a katalán társadalom egyenlő jogokat biztosít minden embernek függetlenül származástól, nemtől, vallástól, képességtől vagy szexuális orientációtól, a hatféle plakát pedig igyekszik is lefedni mindenféle nem kedvezményezett csoportot: időseket, nőket, melegeket, transzneműeket, fogyatékkal élőket és más bőrszínűeket. Katalónia a tolerancia és a befogadás eszméivel ekképp kíván szembehelyezkedni Madriddal és az etnikai kisebbségek (vélt vagy valós, történeti és kortárs) spanyolországi elnyomásával.

^{Kulcsszók: homonacionalizmus, jog, Katalónia, nem, nemzet, nyelvi tájkép.}

_{¹ https://treballiaferssocials.gencat.cat/ca/ambits_tematics/dretsobvis/ (Utolsó megtekintés: 2020. 10. 06.)
² Milani, Tommaso M. – Levon, Erez 2016. Sexing diversity: Linguistic landscapes of homonationalism. Language and Communication 51: 69–86. https://doi.org/10.1016/j.langcom.2016.07.002}

Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.

Ez a bejegyzés Az önfegyelmezés felelőssége című sorozat második része.

A világ, amelyben élünk – nevezhetjük például kortárs nyugati civilizációnak –, egyik legmarkánsabb szemléletbéli eltérése a korábbi korok kollektivista felfogásaitól, hogy az egyén jelentőségét helyezi előtérbe a különböző társadalmi csoportokéhoz képest. Ez a liberális eszme pedig (minden előnyével együtt) azt is magával hozta, hogy mára az egyén egyedüli felelőssége megtalálni a helyét ebben a világban – akár úgy, hogy közben saját magát fegyelmező technikákkal kénytelen élni, hogy még jobbá és hatékonyabbá tudja tenni önmagát. Egyes gondolkodók a globális kapitalizmus, mások a neoliberális gazdaságpolitika termékének tartják ezt a társadalmi jelenséget, amely az egyéni sikerességet emeli piedesztálra, miközben az egyént magát egyszerre tekinti fogyasztónak és fogyasztási cikknek – én ezt némi leegyszerűsítéssel élve óvatosan csak korszellemnek fogom nevezni. Az ehhez a korszellemhez kapcsolódó diskurzusokat és beszédmódokat ebben a sorozatban némi öniróniával élve olyan témákon fogom bemutatni, amelyek valamilyen szempontból számomra is kedvesek, ilyen például a testedzés vagy a környezetvédelem.

Orvos-Tóth Noémi egyik könyvében¹ fölveti azt a gondolatot, hogy a pszichológiai témájú ismeretterjesztés egyik hozadéka, hogy bizonyos kifejezések széles körben ismertté váltak, viszont köznapi használatuk sokkal kiterjedtebb értelmezéssel bír, mint a szaknyelvi – példaként olyanokat említ, mint a passzív-agresszív és a pszichopata viselkedés vagy a kapcsolatfüggőség. A jelentések változnak, ez szinte axióma, alapigazság a nyelvészetben, mindig így volt, és ekképp is lesz. Ezzel az írással a pszichológus listáját szeretném bővíteni, mégpedig a cyberbullying szóval.

Korunk gondolkodói sokszor hivatkoznak arra, hogy a könyv halott. E megállapítás egyszerre vonatkozhat a gyenge esztétikai értékkel bíró ponyvaolvasmányok elburjánzására, az irodalom kultúraátörökítő szerepének előbb a filmre, majd a sorozatokra történő részleges átruházódására, valamint a könyv mint megtapintható tárgy visszaszorulására az elektronikus felületeken olvasással szemben.

Ez a bejegyzés Az önfegyelmezés felelőssége című sorozat első része.

A világ, amelyben élünk – nevezhetjük például kortárs nyugati civilizációnak –, egyik legmarkánsabb szemléletbéli eltérése a korábbi korok kollektivista felfogásaitól, hogy az egyén jelentőségét helyezi előtérbe a különböző társadalmi csoportokéhoz képest. Ez a liberális eszme pedig (minden előnyével együtt) azt is magával hozta, hogy mára az egyén egyedüli felelőssége megtalálni a helyét ebben a világban – akár úgy, hogy közben saját magát fegyelmező technikákkal kénytelen élni, hogy még jobbá és hatékonyabbá tudja tenni önmagát. Egyes gondolkodók a globális kapitalizmus, mások a neoliberális gazdaságpolitika termékének tartják ezt a társadalmi jelenséget, amely az egyéni sikerességet emeli piedesztálra, miközben az egyént magát egyszerre tekinti fogyasztónak és fogyasztási cikknek – én ezt némi leegyszerűsítéssel élve óvatosan csak korszellemnek fogom nevezni. Az ehhez a korszellemhez kapcsolódó diskurzusokat és beszédmódokat ebben a sorozatban némi öniróniával élve olyan témákon fogom bemutatni, amelyek valamilyen szempontból számomra is kedvesek, ilyen például a testedzés.

A szakma nyelvi tájképnek nevezi a különböző nyilvános tereken elhelyezett vizuális jelzéseket, így az intézményi névtáblákat vagy az üzletek cégéreit. Nyelvi tájképnek minősülnek azonban az ideiglenesen kihelyezett hivatalos figyelmeztetések is, mint például ez:

A vörös szín, a nyolcszög alakú STOP-tábla, és a megálljt parancsoló tenyér mind-mind nemzetközileg ismert jelei annak, hogy ezen az ajtón bizony nem tanácsos továbbmenni – és ezt megerősíti, biztos, ami biztos, a jobb alsó sarokban található „do not enter” felszólítás is. A tájkép ugyan kisebb betűkkel jelöli a jogi részleteket is, de a más-más színekkel és szedéssel is megjelenő legfontosabb üzenet mégis csak az, hogy tilos a belépés. A tilalmi lap sokféle üzenet hordoz: a szomszédoknak eszébe juttatja, hogy illenék áttelefonálni, van-e szükség a segítségükre, míg az ellenőrzést folytató rendőröknek azt jelzi, hogy itt kell becsöngetni.

A nyelvitájkép-elemzések ugyanakkor nem csak az egyes képeket igyekeznek leírni, hanem azoknak társadalmi vagy politikai beágyazottságát is. Így szélesebb kontextusában egy ilyen tábla  - a nemzetközi kapcsolatok kutatásának terminusát kölcsönözve - a szekuritizáció (biztonságiasítás)¹ szerepét is betölti: potenciális veszélyforrásként jelöli ki a „járványügyi megfigyelés alatt álló személy” pozícióját a társadalomban, ahogyan azt a fizikai teret is, ahol a megfigyelés zajlik. Az ilyen figyelmeztető ábrákat Rodney Jones brit nyelvész felügyeleti tájképeknek nevezi, amelyek a társadalom Panoptikon-szerű önfegyelmező működését valósítják meg.² Az ő kamerás megfigyelő rendszerekre vonatkozó példáin kívül a fenti nyelvi tájkép bizonyos szempontból hasonlóságot mutat a harapós kutyáktól óva intő táblákkal is, amelyekről Petteri Laihonen kollégám írt már több helyütt. Az általa bemutatott erdélyi feliratok a kerítés előtt elhaladó személyt igyekeznek eltántorítani a magánterületre való behatolástól, csak abban az esetben a veszélyt nem az egészségügyi okokból elkülönített polgár jelenti a járókelőre, hanem a házőrző.³ A másik rá leselkedő veszély persze a megfigyelés maga, amely azt a célt szolgálja, hogy a felügyelet tudatában ne kövessen el semmmilyen törvénytelen cselekedetet.

Petteri Laihonen nyelvész kommentárja:
A „kutya harap" táblákkal szemben ezek hatósági figyelmeztető táblák, ami abban nyilvánul meg, hogy nincs bennük humor (amiről igazán egy másik korábbi cikkemben írok).⁴

A másik különbség, hogy tekintettel vannak az interakciós társra (igyekeznek a jó viszonyt fenntartani, éppen a humor által), aminek ezen a táblán nem találtam a nyomát (habár látom, te találtál pozitív interpretációs lehetőségeket a szomszédban, aki segíteni akar). Ez a tábla is tartalmaz fenyegetést, így nem csak az emberek érdekében szól (ne lépj be, mert elkaphatod a betegséget!).  Végül, talán a legkülönösebb a táblában, hogy személyre szóló, így az udvariassági elmélet szerint a legdurvább „face threatening” ('arculatfenyegető') interakciós tevékenység: egy személyt a többiek előtt nyilvánosan minősít negatívan. Az iskolai bántalmazás (csúfolás a társak előtt) vagy különféle skarlátbetűs történetek jutnak eszembe. Kíváncsi volnék, erre ez az egyetlen ilyen hivatalos nyelvi tájkép példa (a graffitik, falfirkák között gyakori az xy kurva/buzi/stb.)? Esetleg a kórházi zárt osztályokkal lehetne összehasonlítani, de ezek sem személyre szólók, hanem tereket jelölnek.

^{Kulcsszók: nyelvi tájkép, karantén, szekuritizáció, felügyelet, Panoptikon.}

_{¹ A fogalmat nyelvtudományban először idén használták, a Journal of Sociolinguistics februári száma külön dialógust szentelt a témának. A bevezető tanulmány: Rampton, Ben & Charalambous, Constadina 2020. Sociolinguistics and everyday (in)securitization. Journal of Sociolinguistics 24(1): 75–88. https://doi.org/10.1111/josl.12400
² Jones, Rodney H. 2017. Surveillant landscapes. Linguistic Landscapes 3(2): 149–186. https://doi.org/ 10.1075/ll.3.2.03jon
³ Halonen, Mia – Laihonen, Petteri 2019. From ‘no dogs here!’ to ‘beware of the dog!’: restricting dog signs as a reflection of social norms. Visual Communication. https://doi.org/10.1177/1470357219887525
⁴ Laihonen, Petteri 2015. Beware of the dog! Private linguistic landscapes in two 'Hungarian' villages in South-West Slovakia. Language Policy 15: 353–391. https://doi.org/10.1007/s10993-015-9358-y}

Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.

A felvilágosodás korában élő és alkotó brit jogtudós és filozófus, Jeremy Bentham sokat gondolkodott azon, hogy milyen volna a tökéletes börtön, s így született meg a Panoptikon elképzelése.¹ Ennek a lényege, hogy a hengeralakú fogházban körben helyezkednek el a fogvatartottak cellái, a cellákból pedig csak az épület belseje felé lehet kilátni. Az épület belsejében az őrtorony helyezkedik el, ahonnan minden cella minden zegzuga megfigyelhető. A fogvatartottak viszont azt nem láthatják, hogy az őrtoronyból éppen kit figyelnek meg – s e bizonytalanság miatt kénytelenek önmagukat fegyelmezni és minden pillanatban jó magaviseletet tanúsítani.

Már hatodik hete tartott itt Spanyolországban a kijárási tilalom, amikor egyetemi barátommal, Margóval beszélgettünk, s megjegyeztem, hogy mennyire idegesít (na jó, látok rá esélyt, hogy a fölbasz igével éltem – ráadásul az egyéves gyereke előtt!), hogy míg én törvénytisztelő európaiként nem hagytam el a lakást hetek óta, addig a magyarországi ismerőseim a közösségimédia-megosztásaikon keresztül mintegy a képembe tolják, hogy merre lófrálnak így-úgy. Margó jelezte, hogy ez szerinte talán nem akkora probléma, aztán pár nappal később mégiscsak szólt, hogy ez a jelenség már őt is képes megmagyarázhatatlan dühvel mérgezni.

Sokan a közösségi média felületeit fordított Panoptikonként értelmezik, ahol a felhasználó van egyedül a börtön közepén: a tevékenységét minden másik felhasználó megfigyeli, akik a henger peremén helyezkednek el.² Tesszük mindezt önként, sőt, erre a megfigyelésre rájátszva, ráadásul a techcégek adatgyűjtő mechanizmusainak is kitéve magunkat. A karantén fizikai korlátozásai sokunkból kihozták a börtönőrt: egyfelől személyes találkozók híján, de azokra vágyva többet fogyasztjuk azokat a tartalmakat, amelyeket az ismerőseink, barátaink, családtagjaink tesznek közzé magukról, másfelől viszont a felgyülemlett feszültségek miatt hajlamosak vagyunk többet ítélkezni mások felett. Kész szerencse, hogy ha a járvány börtönéből nem is, a közösségi média fordított Panoptikonjából azért ki-ki lehet lépni.

^{Kulcsszók: Panoptikon, közösségi média, karantén, önfegyelmezés.}

_{¹ Erről Foucault-nál magyarul is olvashatunk: Foucault, Michel 1990. Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest: Gondolat.
² Romele, Alberto–Gallino, Francesco–Emmenberger, Camilla–Gorgone, Daniele 2017. Panopticism is not Enough: Social Media as Technologies of Voluntary Servitude. Surveillance & Society 15(2): 204–221.}

Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.

A valós történeten alapuló, de egyébként teljesen felejthető A brightoni csoda című sportfilmben a következő párbeszéd hangzik el Michael Leitch japán rögbijátékos és párja között:

– Hallottam a hírekben, hogy Eddie Jones lesz Japán szövetségi kapitánya.
– A félig ausztrál, félig japán fickó?
– Hallottam beszélni. Száz százalékig ausztrál.¹

Satomi, a rögbisfeleség számára Jones ausztrálságát a beszéde jelöli (szakszóval: indexálja), vagyis ez teszi felismerhetővé a társadalomban betöltött pozícióját. Hiába Jones jellegzetes arca, hiába a japán származású édesanyja, ahogyan nyilatkozik, az idegen, száz százalékig ausztrál.

A szintén ausztrál Tim McNamara nyelvész azzal a személyes történettel kezdi könyvét,² hogy bár még csak nem is ismerte igazán a labdarúgás szabályait, amikor látta a televízióban az ausztrál válogatottat a 2006-os világbajnokságon a nyolcaddöntőbe jutni, hatalmas büszkeség töltötte el. Ismerős lehet másoknak is ez az öröm, akár onnan, amikor egy magyar sportolót látunk olimpiai aranyérmet nyerni, akár onnan, amikor egy magyar film söpör be nemzetközi díjat. McNamara mindezt szubjektivitás-nak nevezi, amelyet ugyan belső érzésként tapasztalunk meg, mégis a külső társas világból származik. A szubjektivitás felismerésében a nyelv két tényező miatt játszik fontos szerepet. Először is a társadalmi különbségekről alkotott meglátások a nyelvben keringenek, abban öltenek alakot újra és újra, és önmagunk másként, különbözőként való felismerése is e meglátások eltanulása lévén történik. Másodszor pedig a beszéd különböző jellemzői, így az akcentus jelölője lehet a felismerésnek, ahogyan más kommunikációs funkcióval bíró tulajdonságaink, például a megjelenésünk is.

A filmben van egy visszaemlékező jelenet is Jones fiatalkorából, amikor az 1970-es évek Ausztráliájában az ellenfél csapat egyik játékosa azt mondta neki a pályán, hogy „Nézz magadra! Mindenki tudja, hogy az ázsiaiak nem tudnak rögbizni”.³ E két párbeszéd arra mutat rá, hogy a nemzeti hovatartozás diskurzusai ugyan időtállóak, mégis társalgásról társalgásra újra kell őket fogalmaznunk, hogy azok jelentőségteljesek maradjanak. És úgy maradnak jelentőségteljesek, hogy annak valaki sajnos mindig kárvallottja lesz: Jones egyik helyütt túl ausztrál a beszéde miatt, másutt a külseje teszi túl ázsiaivá.

^{Kulcsszók: indexikalitás, film, nemzet, sport, szubjektivitás.}

_{¹ Saját fordításom. Eredetiben: „– I heard on the news that Eddie Jones signed on to coach Japan. –Half Australian, half Japanese, that guy? –I heard him talk. He’s 100% Australian.”
² McNamara, Tim 2019. Language and Subjectivity. Cambridge: Cambridge University Press.
³ Saját fordításom. Eredetiben: „Well, look at you. Everyone knows that Asians can’t play rugby.”}

Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.