2020 egyik legnépszerűbb filmsorozata a Netflix által készített A vezércsel (The Queen’s Gambit) című hétrészes regényadaptáció volt. A nézőket egyszerre bűvölhették el a nagymesteri pontossággal megtervezett sakkjátszmák, a hányattatott gyermekkor és az örökbefogadás pszichés hatásainak megjelenítése, valamint az elmaradhatatlan happy end. A sorozat sikerében azonban mindennél nagyobb szerepet játszott az, hogy a főszereplő Beth Harmon nevű fiktív karakter nőként jut a férfiak által dominált sportág legnagyobbjai közé. Bár az erre vonatkozó párbeszédek olykor erőltetettnek, a történet maga pedig az 1960-as évek Amerikájához viszonyítva időszerűtlennek tűnik, Harmon útja során minduntalan találkozni kénytelen a nemére tett megjegyzésekkel és így a képességeinek lekicsinylésével. Puszta jelenléte is feltűnést kelt, az utolsó epizódban egy szakkommentátor – a valóságban is létező – Nona Gaprindasvili női sakkvilágbajnokkal (pontosabban: nőisakk-világbajnokkal) állítja szembe, aki Harmonnal ellentétben nem mérettette meg magát férfiak ellen.

Magam egy olyan sportágban vagyok érdekelt, amely mind Magyarországon, mind Katalóniában férfi (masculí) és női (femení) bajnokságot rendez, noha a világesemények továbbra is a rögbi világbajnokság és a női rögbi világbajnokság neveket viselik. Persze ne gondoljuk, hogy a másik irányba ne működhetne ez a nyelvi elkülönítés: az utóbbi évtizedben egyre több a férfi szinkronúszó is. A legtöbb sportágban a női és a férfi szakágak szétválasztása esélyegyenlőségi funkcióval bír: biológiai kötöttségekből fakadóan a testi lehetőségeit súroló férfi topsportoló nagyobb maximáliserő-kifejtésre lesz képes női társainál, míg egy női versenyző például nagyobb hajlékonyságot valósíthat meg – épp ezért okoz a mai napig fejtörést, hogy igazságos-e interszexuális (biológiai jellegzetességeik alapján egyik kategóriába sem sorolható) versenyzők indulása női futásban. No de a sakk esetében – szellemi sportágról lévén szó – mai tudásunk alapján már nem indokolt nemileg elkülönített versenyeket szervezni. Ez sokkal inkább egy kulturális hagyomány továbbélése: a játék egy csatát szimulál, így mint ilyen, ok-okozati módon (indexikusan) kapcsolódik a férfiassághoz (a középkori Európában például a fegyverhordozóknak is el kellett azt sajátítani). Ezt a kulturális modellt, ideológiát követik bizonyos nyelvi szokásaink (női sakkozó), újbóli kimondásuk pedig mindig újraalkotja és megerősíti a modellt.

_{Kulcsszók: nem, nyelvi ideológiák, sorozat, sport.}

Ha érdekesnek találtad a szöveget, de nem teljesen világos, hogy mi is a gluténmentes nyelvészet célja, a többi bejegyzés előtt érdemes elolvasni az Útmutatót is.

Viola barátom olvasói levélben (valójában: Messenger-üzenetben) hívta fel a figyelmemet a Magyar Posta Zrt. újonnan készült videójára, amelyben egy Ötvös Józsefet megidéző karakter, Leveles professzor magyarázza a nézőknek a tértivevény szó jelentését és eredetét, valamint az azt január 1-jén felváltó elektronikus kézbesítési igazolás lényegét. A háromperces tartalomban a magyarországi posta hihetetlen léptékű fejlődése mellett az a legérdekesebb számomra, hogy Leveles professzor a tértivevényt ahhoz a helyzethez hasonlítja, amikor megnézzük az internetes csevegésünkben, hogy beszélgetőtársunk mikor olvasta el az üzenetünket. (Arra amúgy emlékszik még valaki, hogy az íméleknek is volt-van ugyanilyen funkciója, ami olvasási visszaigazolás kérése néven fut?)

Még szeptemberben egy kedves tanáromtól kaptam olvasói levelet arról, hogy Kodály-kórusműveket hallgatva a rádióban arra lett figyelmes, hogy a Túrót eszik a cigány c. dalt „Tejterméket fogyaszt a kisebbség” alakban konferálta föl a műsorvezető. Az ő értelmezésében ez a „nem is tudom milyen nyelv” talán a politikailag korrekt beszédmód paródiája lehetett. Egy ideig nem nagyon tudtam miként megragadni ezt a jelenséget – egészen mostanáig.

A szombati Ausztrália–Argentína rögbimérkőzés a nemzetközi sportesemények megszokott forgatókönyve szerint kezdődött: először a vendégcsapat, majd pedig a hazaiak nemzeti himnusza hangzott el. Utóbbi azonban rendhagyó módon két szövegváltozattal csendült föl: először a pama-nyungan nyelvcsaládba tartozó, Új-Dél-Walesben, Sydney környékén őshonos eora nyelven, és csak utána angolul. S nemcsak az előadásra felkért énekesnő egyéni performansza volt ez, hanem a játékosok is megtanulták a dalt ezen a már kihalt, de újraéleszteni kívánt nyelven.

November elején bajusznövesztgetés helyett elmentem egy szélesebb körű kivizsgálásra. Az elvégzett tesztek és a később megkapott eredmények alapján szerencsére kijelenthető: kicsattanok az egészségtől. Az orvossal végzett konzultáció során viszont kellemetlen helyzetbe kevertem saját magam, mikor a doktornő megkérdezte tőlem, hogy fogyasztok-e rendszeresen alkoholt. Már a feltételezéstől is sértődött gyorsasággal vágtam rá, hogy „¡No!” (‘nem’). Ekkor azonban hirtelen megrohanták elmémet azok a beszámolók, amelyekről dietetikus sógornőm, Hajni mesélt az orvosi rendelőkben végzett szakdolgozati kutatása kapcsán. Gyorsan javítani akartam a válaszomat, de nagy megilletődöttségemben amiatt, hogy tulajdonképpen mit is kellene mondanom, csak annyi hagyta el fogaim kerítését, hogy „ööö”. A doktornő felnézett a papírjaiból, és hűvös tekintettel kisegítve csak ennyit kérdezett: „¿Ocasionalmente?” (’alkalmanként?’). Megkönnyebbültem a felajánlott válaszlehetőségtől, nekem erre csak nagy magabiztossággal rá kellett vágnom, hogy „¡Sí!” (’igen’).

Azt feltételezhetnénk, hogy a többnyelvű polgár eszményképét megálmodó Európai Unió a maga 24 hivatalos nyelvével és a kisebbségi nyelvekért tett jogi erőfeszítéseivel meghaladta az egynyelvű nemzetek elképzelése okozta korlátokat. De vajon ettől tényleg ugyanazzal az értékkel bírnak ma a többnyelvűség különböző formái? Ugyanolyan volna angolul és franciául beszélni, mint magyarul és szlovákul, spanyolul és katalánul? No és romaniul, magyar jelnyelven vagy székely nyelvjárásban? Ezek a nemzeti rangra nem emelkedő, de mégis elkülönülő és felismerhető beszédmódok továbbra is csak zavarként hatnak korunk bábeli rengetegében, amely elvileg a sokszínűséget ünnepli.

„Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai”¹ – ekképp szól a Teremtés könyve arról az idilli állapotról, amely a bábeli zűrzavart megelőzte. A történet ismert: Noé utódai egy égig érő tornyot szerettek volna építeni, az Úr viszont azzal válaszolt, hogy összezavarta a nyelvüket, innentől pedig nem érthették meg egymást.

Ez a bejegyzés Az önfegyelmezés felelőssége című sorozat negyedik része.

A világ, amelyben élünk – nevezhetjük például kortárs nyugati civilizációnak –, egyik legmarkánsabb szemléletbéli eltérése a korábbi korok kollektivista felfogásaitól, hogy az egyén jelentőségét helyezi előtérbe a különböző társadalmi csoportokéhoz képest. Ez a liberális eszme pedig (minden előnyével együtt) azt is magával hozta, hogy mára az egyén egyedüli felelőssége megtalálni a helyét ebben a világban – akár úgy, hogy közben saját magát fegyelmező technikákkal kénytelen élni, hogy még jobbá és hatékonyabbá tudja tenni önmagát. Egyes gondolkodók a globális kapitalizmus, mások a neoliberális gazdaságpolitika termékének tartják ezt a társadalmi jelenséget, amely az egyéni sikerességet emeli piedesztálra, miközben az egyént magát egyszerre tekinti fogyasztónak és fogyasztási cikknek – én ezt némi leegyszerűsítéssel élve óvatosan csak korszellemnek fogom nevezni. Az ehhez a korszellemhez kapcsolódó diskurzusokat és beszédmódokat ebben a sorozatban némi öniróniával élve olyan témákon fogom bemutatni, amelyek valamilyen szempontból számomra is kedvesek, ilyen például a testedzés, a környezetvédelem, a felelős közösségimédia-használat vagy a nyelvtanulás.

Movember, No Shave November vagy bajusznovember – e nevekkel illetik azt az utóbbi két évtizedben világszinten elterjedt szokást, amely „tiltja” a borotválkozást az év tizenegyedik hónapjában. A Movember eredetileg egy Ausztráliából indult kampány volt, amely a férfiakra jellemző egészségügyi kockázatokra hivatott felhívni a figyelmet a későn diagnosztizált prosztata- és hereráktól a magas öngyilkossági rátáig.¹ Ennek okán hamarosan bajusszal vagy teljes arcszőrzettel ékesített arcú férfiak fogják ellepni az utcákat és a közösségi médiát.

Idén többet beszélünk magyarországi sporttársaimmal videóhívásban, mint korábban. Ehhez legtöbbször a Google Meet nevű alkalmazását használjuk, amely a tavaszi karanténok előtt még csak a szolgáltató előfizetéses csomagjában volt megtalálható, közben viszont ingyenesen hozzáférhetővé tették a felhasználók számára, sőt, időről időre újabb alfunkciókkal bővítik az applikáció repertoárját. Dávid barátom júniusban fel is hívta a figyelmünket arra, hogy ha rákattintunk a Feliratok bekapcsolása gombra, akkor az automatikus hangfelismerő vicces „angol” szövegeket fog kiírni alul. Ne legyenek kétségeink: ha a Google (miképpen mindegyik hasonló elven működő techcég) egy ilyen funkciót ajándékba ad nekünk, azért titokban a jussát is várja – megvan az esély arra, hogy az elhangzottakat eltárolja fejlesztési és kereskedelmi célokra.