Pár hír az elmúlt egy évből:
Ebben az írásban nem azt fogom boncolgatni, hogy a tiltásokat kiváltó bejegyzés(ek) tartalma megfelelt-e a valóságnak, vagy hogy milyen ideológiai érdekek húzódnak a felfüggesztések mögött. Ennél sokkal általánosabb kérdést járnék körül: a szólás- és véleményszabadságét.
Nemrég egy szakember járt nálam. Miközben tevékenykedett, a munkaeszközként használt tabletje időről időre pittyegni kezdett. Én nem tulajdonítottam volna ennek nagy jelentőséget, a férfi azonban a többedik ilyen hangjelzésnél magyarázkodásba fogott. Kiderült, hogy egy automatizált rendszerrel dolgoznak, amely ilyenkor azt üzeni a számára, hogy késésben van, mert délelőtt még egy másik helyszínre is el kell jutnia. Ahogy ő fogalmazott, olyan érzés számára ez az értesítő, mintha a főnöke felette állna és nézné szerelés közben, az pedig nem érdekelné, hogy a következő helyszínen csak egy kisebb és gyorsan teljesíthető feladat vár rá. Nyilvánvaló volt, hogy a megfigyeltség érzése frusztrálttá tette, miközben – saját mércéje szerint – megfelelő ütemben haladt a munkával. A pittyegés tehát nem üzent mást a dolgozó felé, minthogy a „nagy testvér szemmel tart!” – ahogyan azt George Orwell 1984 című regényéből ismerhetjük.
A szöveg Zabolai Margit Eszter újságíró és humorista vendégbejegyzése, aki korábban egyszer már hozzászólóként megosztotta gondolatait a blogon.
A lezárások feloldásával nagyjából egy időben kezdtem el ismét közösségbe járni először, mióta a lányom megszületett.
Az egyik első ilyen alkalommal, ahol egy társaságban néhány régebbi ismerősöm mellett több ismeretlen ember is volt, három, egymástól független beszélgetésben is szóba került a gyerekem, mire a beszélgetés azon tagja, akit addig nem ismertem – így nem is lehetett tisztában a családi állapotommal –, mindannyiszor meglepetten reagált: „Neked van gyereked?!”
„Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt“ – mondja Babits Mihály a híressé vált versének1 felütésében. Szeptember 26-án este én fekete várost láttam, ahol mindenki fekete volt, ugyanis sötét ruhákba öltözött emberek özönlötték el a Lágymányosi híd pesti hídfőjének környékét. Egyes híradások szerint több mint tízezren voltak jelen. Arrafelé gyakran történik ilyen (bár kisebb létszámmal), a Budapest Park nevű szabadtéri szórakozóhelyre tartott ugyanis a tömeg, ahova viszonylag rendszeresen szerveznek rockkoncerteket is.
„káromkodni milyen nagyszerű, kicsikét sem fárasztó, és egyszerű” – hangzik el a Bëlga zenekar örökbecsűvé vált dalában. S milyen igaz! Ki ne káromkodott volna már egy jóízűt, amikor beverte a lábujját az ágy lábába, vagy egyszerűen csak önmaga és mások szórakoztatására? Gondolhatjuk persze, hogy az obszcén kifejezések használata műveletlenségre és neveletlenségre vall, akár azt is, hogy ez ilyesmi helytelen vagy éppen nőietlen viselkedés, de azért legbelül mégis csak büszkék lehetünk rájuk, hiszen ezek a nemzet megtartó erejű szavai.1
A Káromkodj okosan! című sorozatunkban Kocsis Zsuzsanna nyelvtörténésszel egy-egy ilyen szót járunk körbe külön figyelmet szentelve annak, hogy honnan erednek ezek a kifejezések, és hogy milyen jelentésváltozáson mentek keresztül az évszázadok során, miközben a kortárs előfordulásokról sem feledkezünk meg. Ha pironkodsz egy-két lesújtó mondat hallatán, akkor mindenképp érdemes megismerned ezeknek a szavaknak a történetét, de ha csak fel szeretnél vágni a kocsmaasztalnál azzal, hogy mennyi mindent tudsz a magyar nyelv rejtelmeiről, akkor is itt a helyed. Fasza olvasást kívánunk!
Augusztus végén távolsági busszal utaztam egy magyarországi viszonylaton. Az autópályára ráfordulva ritka eseménynek lehetett tanúja az utazóközönség. A buszsofőr elkezdett beszélni a hangosbemondóba, de nem a következő megálló neve hangzott el a mikrofonba, hanem az alábbi mondat:
„Akkor lekapcsolom a légkondit, úgy látom, nyitva vannak az ablakok.”
A kijelentése nem maradt hatás nélkül, ugyanis az egyik utas becsukta az ő oldalán nyitva lévő ablakot – a légkondi pedig zavartalanul üzemelt tovább.
Elképzelt közösség – ezzel a szókapcsolattal írta le a nemzeteket Benedict Anderson az azóta méltán híressé vált könyvének címében.1 Az elképzelt (az imagined fordításaként) ebben az esetben arra a sajátosságra vonatkozik, hogy még a legkisebb nemzeteket is olyan emberek alkotják, akiknek többsége nem áll egymással közvetlen ismeretségben – szemben mondjuk egy faluközösséggel –, mégis rendelkeznek olyan közös kulturális ismeretekkel, amelyek alapján közösséget tudnak egymással vállalni. Az ilyen kulturális ismeretek közé tartozik a nyelv is – ezalatt nem csak azt értjük, hogy a nemzet tagjai ugyanazon a nyelven beszélnek vagy ugyanazt a nyelvet tanulják az iskolában, hanem azt is, hogy az összetartozást különböző nyelvi eszközökkel is leképezik.
A blogra feltöltött legelső bejegyzés a rasszizmus elleni kiállásról és annak a közösségi médiában történő kommunikálásáról szólt, és most, mielőtt elmegyünk egy hosszabb nyári szünetre, ismét egy ilyen esetet veszünk elő.
„káromkodni milyen nagyszerű, kicsikét sem fárasztó, és egyszerű” – hangzik el a Bëlga zenekar örökbecsűvé vált dalában. S milyen igaz! Ki ne káromkodott volna már egy jóízűt, amikor beverte a lábujját az ágy lábába, vagy egyszerűen csak önmaga és mások szórakoztatására? Gondolhatjuk persze, hogy az obszcén kifejezések használata műveletlenségre és neveletlenségre vall, akár azt is, hogy ez ilyesmi helytelen vagy éppen nőietlen viselkedés, de azért legbelül mégis csak büszkék lehetünk rájuk, hiszen ezek a nemzet megtartó erejű szavai.1
A Káromkodj okosan! című sorozatunkban Kocsis Zsuzsanna nyelvtörténésszel egy-egy ilyen szót járunk körbe külön figyelmet szentelve annak, hogy honnan erednek ezek a kifejezések, és hogy milyen jelentésváltozáson mentek keresztül az évszázadok során, miközben a kortárs előfordulásokról sem feledkezünk meg. Ha pironkodsz egy-két lesújtó mondat hallatán, akkor mindenképp érdemes megismerned ezeknek a szavaknak a történetét, de ha csak fel szeretnél vágni a kocsmaasztalnál azzal, hogy mennyi mindent tudsz a magyar nyelv rejtelmeiről, akkor is itt a helyed. Jó olvasást kívánunk, picsák!
Az egyik barátom nemrég felhívta a figyelmemet egy zenei szerzeményre, amely a (nyelvi) veretés egy újabb kiváló példáját nyújtja a blog számára. Strong R. Az orosz vakcina című alkotásáról van szó, amely a januári premier óta elért közel hatmilliós megtekintéssel jelentősen kiemelkedik a szerző Youtube-csatornájának többi videója közül.