Emlékszem egy történelemórára, ahol az egyik osztálytársam Hunyadi hadjárataiból felelt. Jól haladt a jeles osztályzat felé, de a tanárunk egy ponton megállította őt, amikor az hangzott el, hogy „legyőztük a törököket”. Nem a tartalmat, hanem a megfogalmazást tartotta problémásnak, és elkezdett azon viccelődni – talán kevésbé szerencsésen –, hogy az osztálytársam ott volt-e személyesen az említett csatában. A tanulság az volt számunkra, hogy a történelemórán a személytelen, tőlünk eltávolított megszólalás az üdvös.

A FOMO (fear of missing out) betűszóval azt a szorongást szokás leírni, amellyel például a közösségimédia-felületek iránt kialakult függőség magyarázható. A FOMO-tól szenvedő felhasználó attól retteg, hogy ki fog maradni valami fontosból, ha nem ellenőrzi rendszeresen, hogy történt-e új az ismerőseivel (az állandó jelenlét szükségességének illúzióját fenntartó platformon dokumentálva). Az utóbbi hónapokban több sajtótermék is foglalkozott azzal, hogy a FOMO a koronavírus elleni védőoltásra is kiterjed, amit az erre vonatkozó közösségimédia-megosztások is erősítenek.¹ Annak a félelme még a legkiegyensúlyozottabb pszichével rendelkező személyt is elboríthatja, hogy miközben a legjobb barátai őrült bulikon vesznek részt, addig ő vakcina (és a hozzá tartozó védettségi igazolás) hiányában kénytelen kihagyni ezeket a nyári programokat, miközben még könyvtárba se tud elmenni. Más szavakkal: a beoltottság tényét közhírré tévő profilképkeretek legalább annyira az irigység érzését is kiváthatják, mint a járvány okozta korlátozások befejeztének reményét.

Az írás Zorró gazdijának vendégposztja.

Idén tavasszal kellett először állatkórházba vinnem a macskámat. Ezt a bejegyzést eredetileg arról akartam írni, ahogyan többszöri vizsgálatra híváskor a rendelőbe szólítottak bennünket az ő nevével (Zorró), majd amikor csak nekem kellett visszamennem, nemes egyszerűséggel Zorró gazdi-ként hívott be az asszisztens. Az Agymenőkről szóló írás után viszont legfeljebb annyit tudok hozzátenni a megnevezés témaköréhez, hogy – amint az én esetemben is láthatjuk –, az valóban változik a megnevezett személy aktuális társas és társadalmi szerepének megfelelően, nem csak a sorozatokban, hanem a mindennapjainkban is. Így lettem Zorró gazdi az állatorvosnál, miközben például a hallgatóimnak Tanárnő vagyok, édesanyám pedig Kislányom-nak szólít.

Sportágamban, a rögbiben a csapatkapitányoknak gyakran kell szót váltani a játékvezetővel bizonyos kérdésekben, ennek pedig a lehető legnagyobb kölcsönös tisztelettel kell megtörténnie, a tiszteletadás pedig nyelvi szinten is megvalósul. Katalóniában például a señor (katalán írásmóddal senyor), vagyis ’uram’ megszólítás dukál a játékvezetőnek. Az elmúlt hétvégén idén már másodszor vettem részt egy olyan mérkőzésen, ahol a férfi csapatok összecsapását egy fiatal női játékvezető dirigálta. Ez engem önmagában nem lepett meg, az viszont igen, hogy a játékvezetőt ebben az esetben is señor-nak szólították, aki ezt egyszer sem tette szóvá. Később rákérdeztem az egyik társamnál, hogy ez a megszólítás nem sértő-e valójában. Miután megdicsérte a jó megfigyelésemet, azt mondta, hogy ezt nem érzékelik sértőnek az emberek. Azt a magyarázatot adta, hogy a señora (senyora ’asszonyom’) és a señorita (senyoreta ’kisasszony’) megnevezés ma szexista árnyalattal is bír, ezért bizonyos helyzetekben célszerű kerülni őket. Hozzátette azt is, hogy mivel még mindig csak kevés női játékvezető van, nincsen konszenzus arra vonatkozóan, hogy milyen kifejezéssel utaljanak rájuk.

Az önéletrajzokban fel szokás tüntetni a munkavállaló nyelvtudását, amely általában valamely nyelv és a nyelvtudás szintjének megnevezésével történik. Elménkben azonban ennél bonyolultabban épül fel a nyelvről alkotott tudás: a különböző nyelvi elemeket (amelyek lehetnek szavak, kiejtésmódok vagy akár hanglejtés is) nemcsak aszerint kategorizáljuk, hogy azok mely nyelv eszközkészletét alkotják, hanem egyéb más címkékkel és értékítéletekkel is ellátjuk azokat, például olyanokkal, hogy ki vagy kik szoktak így beszélni. Ezeknek a nyelvi elemeknek és a hozzájuk tartozó egyéb tudásoknak az összességét a beszélő nyelvi repertoár-jának nevezzük.¹

„káromkodni milyen nagyszerű, kicsikét sem fárasztó, és egyszerű” – hangzik el a Bëlga zenekar örökbecsűvé vált dalában. S milyen igaz! Ki ne káromkodott volna már egy jóízűt, amikor beverte a lábujját az ágy lábába, vagy egyszerűen csak önmaga és mások szórakoztatására? Gondolhatjuk persze, hogy az obszcén kifejezések használata műveletlenségre és neveletlenségre vall, akár azt is, hogy ez ilyesmi helytelen vagy éppen nőietlen viselkedés, de azért legbelül mégis csak büszkék lehetünk rájuk, hiszen ezek a nemzet megtartó erejű szavai.¹

A Káromkodj okosan! című sorozatunkban Kocsis Zsuzsanna nyelvtörténésszel egy-egy ilyen szót járunk körbe külön figyelmet szentelve annak, hogy honnan erednek ezek a kifejezések, és hogy milyen jelentésváltozáson mentek keresztül az évszázadok során, miközben a kortárs előfordulásokról sem feledkezünk meg. Ha pironkodsz egy-két lesújtó mondat hallatán, akkor mindenképp érdemes megismerned ezeknek a szavaknak a történetét, de ha csak fel szeretnél vágni a kocsmaasztalnál azzal, hogy mennyi mindent tudsz a magyar nyelv rejtelmeiről, akkor is itt a helyed. Baszott jó olvasást kívánunk!²

Az írás technológiájának feltalálására az első civilizációk felemelkedésének egyik zálogaként szokás tekinteni. A feljegyzések készítése számos gazdasági előnnyel járt, de az írásbeliség megjelenésének következményei közé tartozik az absztrakt, elemző és logikai gondolkodás fejlődése, a tudás rendszerezésére való képesség, de még a politikai demokráciák kialakulása is, amelyek azt követelik meg, hogy az állampolgárok képesek legyenek elolvasni és megérteni a törvényeket. Mindeközben az írás évezredekig titkos kódnak számított, amelyet az emberiség csak egy kis kitüntetett és így privilégiumok birtokába jutó csoportja ismert. Ezzel szemben a modernkor óta az írni és olvasni tudás elsajátítására a közoktatás elsődleges céljaként tekintünk, amely hozzásegít az állampolgári jogok gyakorlásához.¹

Bár nem vagyok nagy fantasy-rajongó, nagyon is elismerem a műfaj legkiválóbb alkotásainak művészeti értékét és különösen a jelentőségét a kortárs kultúrában, így magam is megismerkedtem az utóbbi években legnépszerűbbé vált művek univerzumaival. Ha nem is beszélhetünk jól leírható, egységes műfaji elvárásokról, az mindenképpen összefogja ezeket a szerzeményeket, hogy olyan világokba kalauzolnak el minket, amelyek más természeti törvények mentén működnek, mégis magukban hordozzák az általunk ismert emberi viszonyokat és hatalmi játszmákat. Bár ezekben a világokban létezik mágia, és léteznek különleges teremtmények, az államok nagyon hasonlóan szerveződnek, mint a középkori európai királyságok, és sokszor az emberek életmódja, a társadalom berendezkedése is ebbe a korszakba illeszkedik. Ahogyan azonban a nyelvek és a nyelvekről való gondolkodás megjelenik, az nagyon is a modernitás korához köthető ideológiai keretbe ágyazódik, azaz a kommunikáció mindig valamilyen közös nyelv viszonylatában érthető meg. Ha valaki nem a közös nyelvet beszéli, az kuriózumnak számít, és leginkább azt az elbeszélői szándékot szolgálja, hogy egy egzotikus nép még egzotikusabb színben tűnhessen fel: ilyenek A Gyűrűk Ura sindarinul beszélő tündéi, A tűz és jég dala dothraki hordái vagy Brokilon driádjai a Vaják-ban.

A családi nyelvpolitika kutatása olyan terület, amely azt vizsgálja, hogy a család egységén belül milyen vélekedések működnek az egyes beszédmódok, így a nyelvek hasznáról és értékéről, valamint, hogy ezeknek a vélekedéseknek milyen gyakorlati következménye van. A terminus fordítása nem minden szempontból szerencsés, ugyanis a language policy-ből lett magyarra ültetve a nyelvpolitika kifejezés, de ez a megfogalmazás is arra mutat rá, hogy egy család nyelvpolitikája egyszerre tervezés és aktuális kompromisszumok tere, amelyeknek egyaránt vannak belső és külső tényezői. Belső tényezőnek számítanak például az érzelmek, az énkép, a szülői meggyőződések és a gyerekek egyéni cselekvései, míg külsőnek a családot körülvevő gazdasági, politikai és társadalmi-kulturális közeg.¹ Bár a téma kutatói főként többnyelvű családokkal dolgoznak, valójában minden családnak van valamilyen nyelvpolitikája.

Judit a blog rendszeres olvasója és két gyermek édesanyja. Arra kértem, hogy meséljen arról, hogy az ő családjában miként alakul(t) a nyelv politikája.

A tavaly márciusi lezárásokat követően augusztusban indulhattak újra a nagy európai sportbajnokságok. A szurkolók azonban nem vagy csak korlátozott számban térhettek vissza a stadionokba a sportolókkal és a szakmai stábokkal együtt, ez az állapot pedig a legtöbb helyen a mai napig fennáll. Szurkolók nélkül azonban nehezen képzelhető el bármilyen sportesemény – és ennek az érzete még inkább felerősödött azáltal, hogy az utóbbi évtizedekben tökélyre fejlesztett tévéközvetítések a lelátókon elhelyezett mikrofonokkal tették még élethűbbé az otthoni élményt. Az üres lelátók előtt lejátszott mérkőzéseken a sportolók kénytelenek hiányát szenvedni a szurkolói üdvrivalgásoknak, a tévénézők azonban nem. A közvetítések ugyanis az artificial crowd noise (’mesterséges tömegzaj’) technológiáját alkalmazzák, amelynek lényege, hogy a megszokott körülmények között korábban lejátszott mérkőzések hangfelvételeiből rekonstruálják a stadionokban összegyűlt tömegek reakcióit az egyes történésekre. A televízió elé leülő sportrajongónak tehát olyan érzése lehet a mérkőzés idejére, mintha minden a legnagyobb rendben zajlana.